InfoBlog

Írások az üzleti és a tudományos világból
Kategória >> Fenntarthatóság, mezőgazdaság

Elnéztem itt az elmúlt napok eseményeit, hallgatva a kidagadó erekkel érvelő, félművel EP képviselőket (tisztelet a nagyobb számú kivételnek!), s meg kellett állapítanom, hogy egy kis fejszámolással azért vannak még itt lehetőségek.

 

Kell-e nekünk olyan politikai és pénzügyi rendszerek szabályaihoz igazodni, amelyek akkor is adnak pénzt, ha nem kell? - Ami azért kell(ene), de nem ilyen áron...! Szerintük meg nagyon is szükségünk van rá. Csak éppen adjunk el mindent. Ahogy Romániában tették. Közben minősítgetnek minket. Lefele. Bárhogy is állunk, bármilyen kemény legyen is a reformok sora, a minősítés sosem a pozitív irányba történik. Bóvlik lettünk. De ki(k)nek a szemében? Akik az amerikai Kongresszus pénzügyi bizottsági vizsgálata előtt csupán annyit tudtak nyilatkozni, hogy "Ez kérem, csak egy vélemény. Nem kell komolyan venni és ránk hallgatni!"

 

Közben Portugáliát magasztalják a végrehajtott kezdeti pénzügyi reformok sikeressége miatt... no, azért azt se feledjük, hogy éppen a kormányfőjük jelentette be (2012.01.21.), hogy már csak hetek választják el Portugáliát a görög sorstól és egyelőre nem, hogy a kiutat, az előrét sem látják...

 

Az persze senkit sem zavar egy percig sem, hogy a korábban (mondjuk úgy 20 éve) felvett hiteleket már régen visszafizettük, csak valamiért mindig marad egy kicsi.. ami nagy. Egyre nagyobb és több. Ezt uzsorázóéknál nemes egyszerűséggel rodázásnak hívják, s hazánkban a Btk. is bünteti. Az EU és az IMF nem. Ők szeretik. Mert ebből élnek.

 

A strassbourgi Európai Parlamentben azért vannak jópáran, akik szimpatizálnak velünk e vészterhes időkben (pl. Írország, Litvánia, Lengyelorzág, Románia, Belgium stb.), mert józan ésszel felismerték, hogy ezek a törvényi részletkérdéseken való "szőrözések" már valójában nem is a magyar gazdaság állapotáról vagy a reformfolyamatok támogatásának pénzügyi kérdéseiről szólnak, hanem a névtelenségbe burkolózó (de azért jól ismert politikai irányvonalat képviselő) szerzők külső támogatáskeresésének szomorú színdarabjáról. Nem csak nemzeti szinten. Globális szinten, ahol már jól látszanak az egyre dagadó Európai Unió mélyen tátongó sebei. Ráadásul a külföldi sajtóvisszhangok alapján (így pl. Al-Jazeera) további olyan államok is kifejezték szimpátiájukat, amelyeknek nem éppen a legjobb pajtásuk sem Amerika, sem az IMF. Viszont pénzük van, olajuk van. Rengeteg. Termőföldjük annál kevesebb.

 

És ekkor érkeztünk el oda, hogy gondolkodjunk egy kicsit másképp és vegyük a puszta gazdasági érdekeket! (Nem mintha az EU vagy bárki, aki éppen a torkunkat akarná elvágni, nem ezt tenné...!)

 

Élelmiszer- és ivóvízválság van sok helyen, ahol még nincs, ott majd 1-2 évtizeden belül lesz. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulási formája nem csak az éhező Afrika, India vagy Bangladesh, hanem a fejlett európai államok "ipari" élelmiszerei. Soha annyi állományjavítót, térfogatnövelőt, ízfokozót, mesterséges aromát, mesterséges szinezőanyagot, stabilizátort és ki tudja még mit nem adtak el, mint napjainkban. S a fogyasztó veszi is, mint a cukrot! Mert egyfelől nincs helyette más, másfelől pedig jó, ha cukrot venne, de már abból is csak az izomerjét (izo-cukor vagy izo-glükóz) kapja.

 

(Csak érdekességképpen, hogy egyes eper ízű tejtermékek lehet, hogy nem is láttak soha zamatos epret/szamócát, mert létezik egy ausztráliai fafajta, amelynek kérgéből eperízű kivonatot tudnak nagy mennyiségben iparilag előállítani! De ne borzasszunk el senkit ilyen durva példával, a szőrös disznóparéj magja véletlenül nagyon hasonlít a mákra, s 30%-ig keverve a fogyasztó észre sem veszi a különbséget... - már, ha nem tanult valaha növénytant és nem tudja kiszúrni a zacskóban.)

 

A válság fenyegető közeledtét felismerve néhány élelmesebb (és tehetősebb) fejlett állam egyre intenzívebben vásárol a harmadik világban, főként Afrikában termőföldeket, hogy állampolgáraikat még jókor bebiztosítsa, ha eljő a baj. Ha másra nem is, de azért oda kellene figyelni, vajon mi célból vesz pl. Japán, Szaud-Arábia, Kuwait vagy éppen Oman egyre nagyobb termőföldeket Afrika szívében? Nem tudják hova költeni a pénzüket? Lehet. De azért lássunk a dolgok mögé egy kicsit...!

 

Évtizedekig tanították nekünk, hogy Magyarország agrár ország. Kiváló adottságokkal. Ez így is van. A világ élvonalába tartozunk a megművelhető földterület arányával (66,2%), s az átlagos termőföld potenciálunk - a nagy arányú és egyre erősödő ütemű földkivonások (itt: telekkisajátítások, autópályák, lakóházak, zöldmezős ipari beruházások stb.) ellenére is - még ma is igen jelentős. Majd az '50-es évek végétől, a nagy iparosítással egy időben már szemlesütve csak "agráripari" ország lettünk, hogy felzárkózzunk a fejlett Nyugat mögé, végül napjainkra a 3,5%-os GDP-ből való részesedéssel már "iparivá" fejlődtünk.

 

De van saját iparunk? Van... valahol biztosan... Ezt felismerve, a Kormány is kezdi deklarálni (lásd. Darányi terv), hogy kéne valamit kezdeni magunkkal, a földjeinkkel, meg a munkanélküli, korábban a mezőgazdaságból megélő vidéki népességgel. (Hangsúlyoznám, aki korábban ebből élt! Nem pedig a lázálomban született 300.000 újdonsül biogazdálkodó projekt alanyaival, akik tehenet sem láttak még életünkben 2 m-nél közelebbről!)

 

NEM kell eladnunk senkinek semmi, földet pláne nem! De az abból megtermelt terméket igen. És pont itt lenne az a gazdasági potenciál, amit nem igen keresünk még ma komolyan. Mert nekünk Európához kell tartoznunk! "Európaiak vagyunk." - Nem mellesleg Európa és nemzetei még a történelem homályában sem voltak, amikor az első kalandozó törzsi csapatok már át-átlépték a Kárpátok hágóit... és mi már aktív kereskedelmet folytattunk mind az akkori kor népeivel. Akkor ők voltak azok, akik "számítottak". Ők meg számítottak ránk!

 

De a korokkal a népek, nemzetek is változtak és most "idegen testként" próbálnak minket kezelni Európában. Kettős mércével mérnek, ahogy azt sokszor bemutatták már. De miért? - Csak nem azért, mert mi a csonka egyharmadon is többször lábra tudtunk állni? - Ahogyan a parlamenti pour parler-ban egy skót képviselő fogalmazott: "nem kellene a magyarokat bántani, mert őket egyszerűen nem lehet legyőzni! Ezt a történelem is bebizonyította már."

 

Vagy azért, mert sem nyelvünkben, sem kultúránk gyökereiben nem tartozuk szorosan a minket körbevevő államokhoz - sokszor azért elmondhatjuk, hogy "hála a Jóistennek!" -, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy az erőszakosan elvett saját írásrendszerünkkel megfejthetőek a sumér ékírások vagy egyes kínai írásjelek szoros hasonlóságot mutatnak a rovásírás karaktereivel (vö.: Varga Csaba írásai!).

 

Az okok keresése itt és most teljesen felelsleges!. Adva van egy helyzet, ehhez kell(ene) alkalmazkodnunk és alakítanunk a politikánkat!

 

A radikális Jobbik "szakadjunk el Európától!" - törekvése megfelelő háttértámogatás nélkül teljesen értelmetlen felvetés. Ugyanakkor, ha felismerjük az előbbiekben már említett folyamatok jelenlétét, akkor ebből előnyt tudnánk kovácsolni. Hiszen a KÉPLET EGYSZERŰ: vannak problémák, még ha erről nem is veszünk még tudomást. Mondjuk világméretűek. És ha nemzetek mozognak a bajok orvoslására (lásd. földvásárlás), akkor arra oda kéne figyelni!

 

És mi pont olyan adottságokkal rendelkezünk, ami enyhíthet ezen sok nemzet számára. Nem kell eladni semmit (vegyük Izrael példáját, ott senki nem vehet földet, mert a föld = Isten jelenléte, csupán 99 évre bérelheti), csak munkát, munkahelyet és ismételten magas színvonalú képzéseket teremteni (a megbukott bolognai folyamat helyén), majd, amikor anyagi kérdésekről, készenléti hitelmegállapodásokról megyünk tárgyalni, akkor előtte kész tervekkel felfegyverkezve a térképet 180 fokkal megfordítani. Szerintem ez azért nem annyira bonyolult feladat...


The document Agenda 21 of the United Nations on Sustainable Development in Chapter 14 calls for "major adjustments in agricultural, environmental and macroeconomic policy" and for the integration of different policies. A great number of similar calls can be found in documents of other international organisations (FAO, OECD, Council of Europe, EU etc.). Still, it seems that no real progress has been achieved so far in reforming agricultural policies and in integrating different policies.

 

The author believes that the main reason of this situation is the prevailing false concept of agriculture and rural areas which is a result of the disintegration and substitution processes in the development of industrialized agriculture. Disintegrating agriculture from its natural environment and the rural area in which it was operating, the substitution of industrial inputs for natural resources became an aim just for its own sake to make agriculture more “modern” or more “industry like”. Finally, agriculture and rural areas became just mere receptacles or markets for products and services of industrial companies located in towns and industrial centres. The utilisation of local natural and human resources decreased, less and less value added was produced by agriculture. In this way its contribution to the maintenance of rural areas decreased rapidly. This so called “development” proved clearly not being sustainable.

 

In order to have a really sustainable agricultural development a radically new approach is needed. Agriculture has to be reintegrated with its natural resource base and with rural areas. The main objective of sustainable agriculture has to be the production of the greatest amount of value added by the efficient utilisation of local natural and human resources. To translate this new concept of agriculture into practice a radical reform of agricultural policy and intensive research to find new possibilities to utilize local resources is needed. The paper explains in more detail the non sustainable "industrial input transforming" and the sustainable "resource utilizing" concept of agriculture.

 

The need for a real progress towards sustainable agricultural and rural development

 

The Agenda 21 document of the United Nation on sustainable development declares that "Major adjustments are needed in agricultural, environmental and macroeconomic policy at both national and international levels." It also stresses the need to integrate different policies into "a coherent national policy framework".

 

A great number of similar statements and declarations can be found in the documents of other international organisations. There is also a vast number of books and journal articles on different aspects of sustainable agriculture and the relationships between agriculture and rural areas. Here only a few examples can be mentioned.

 

OECD has paid increasing attention to agricultural policy reform during the last two decades. Ministers of agriculture of the OECD member countries adopted a set of policy principles in March 1998 including the need of governments "to take actions to ensure the protection of the environment and sustainable management of natural resources in agriculture” (OECD, 2001). This most recent report concludes that agricultural policies have not changed enough and calls for integrating the different, sometimes contradictory policies (i.e. agricultural, environmental and other policies).

 

The situation is similar in the European Union, however the need for policy integration and for a radical reform of the CAP is well recognized. The often cited Cork Declaration in Point 2 calls for an integrated approach to rural development. It would be too long to overview the great number of statements and declarations of EU leaders and politicians which all call for more reform of the CAP in order to move agriculture towards sustainability and to ensure a greater contribution of it to rural development. Franz Fischler (2001), the Commissioner responsible for agriculture and rural development, declared: “common agricultural policy has also changed, but not enough”, and: “We must ensure that the much-touted sustainability is translated into practice”. Molterer (1998) for example emphasizes that the European modell of agriculture is a sustainable and multifunctional agriculture in which the different functions must not be separated but have to form a whole (i. e. should be integrated). The Committee on Agriculture and Rural Development of the Parliamentary Assembly of the Council of Europe has also been intensively working on the problems of sustainable agricultural and rural development and has produced a major document, the “European Charter for Rural Areas” (Council of Europe, (1996)).

 

In spite of all these works and declarations no real progress has been achieved yet. The CARPE (Common Agricultural and Rural Policy for Europe) concept presented by a group of experts during the discussions on the Agenda 2000 document (European Commission, 1997) in which the removal of all the subsidies coupled with production was finally rejected by the European Council (Berlin, March 1998). Willis and Bryden (1999) in their analysis of Agenda 2000 drew the same conclusion: “When compared to the vision expressed in the Cork Declaration on Living Countryside, what is called rural development in Agenda 2000 seems better described as agricultural policy paying lip-service to rural development”.

 

These few examples show that sustainable agriculture and rural development are mostly just a fashionable topic for scientific discussions and declarations of politicians rather than a concept realized in practice. It seems to be right time now to try to answer the question: Why has so little progress been achieved in “translating sustainability into practice”?

 

2. The present situation: non-sustainable agriculture

 

As a result of disintegration and substitution processes in the course of the development of agriculture it has become separated from its natural environment, and from the rural areas in which its operates. Different branches of production has become specialised and separated from each other. Food processing was removed from rural areas into towns. In this way, value added produced by food processing has also been removed from rural areas. Parallel to this disintegration process, industrial means of production and industrial inputs have been substituted for natural, human, farm produced and other local resources to an ever increasing extent. In this way, the scope of agriculture has been narrowed to transformation of industrial means of production and inputs into some fresh food and raw materials for industries located in towns. Agricultural labour, natural resources and other local resources has become less and less important and for this reason they have got devaluated or completely lost their value while industrial inputs are relative more and more expensive (i.e. the well-known problem of price disparity). The relative role of agriculture in the national and rural economies has decreased dramatically. Rural people were forced to move to towns to find jobs, depopulation of rural areas in some cases reached a frightening level. While specialisation and the use of more productive means of production can be justified to a given extent by the need of feeding more people but later on, the use of more and more industrial inputs, larger and larger machines, more and more industrially processed feeds for animals, substituting artificial resources for natural ones has been continued just for its own sake following the directives of the prevailing economic development and modernisation theories according to which agriculture is just one among the other branches of industrial activities, and farms have to be organised and operated as business enterprises.

 

As a result of this so called “development” or “modernisation”, agriculture and rural areas have become just mere receptacles or absorbing markets for industries located in towns. The only function of agriculture and rural areas is to take up the maximal possible amount of industrial products for consumption or to transform them into agricultural products even if there is an overproduction of these products and the natural environment and rural areas are deteriorated or destroyed. We call this concept of agriculture “industrial input transformer agriculture”. This kind of agriculture and the rural areas housing it are just auxiliary to towns and industries and they are clearly not sustainable.

 

The EU is still following this “modernisation” concept and try to help and force the candidate countries to follow the same direction in spite of the nice talks about rural development and agricultural environmental programs. The internal relations among the element of this “non-sustainable” concept of agriculture and rural areas can be summarized as it is show by Figure 1.

 

Figure 1: The system of non-sustainable agriculture

 

This system is not sustainable because sooner or later it would completely exhaust its rural base. This is very vaguely recognised in the concern about the maintenance and development of rural areas. But still there is not strong enough political will to break up this system in which subsidies intended to help farmers are in fact supporting the industries located in towns and causing further decline of rural areas. Agricultural policies which keep up this mechanism including the CAP of EU are deemed as typical cases of “government failure” by some authors in Environmental Economics. (See for example: Turner et al., 1994.)

 

 

3. The concept of sustainable resource utilising agriculture

 

To achieve any real progress towards sustainability we have to depart from the above described concept of agriculture and modernisation. An integrated and multifunctional agriculture has to be developed. The main function of this type of agriculture is to utilise the human, natural and other local resources available in rural areas to produce a diverse mix of products and services in order to supply the highest amount of added value for the maintenance of rural areas. This means that the disintegrated parts of agriculture have to be reintegrated, agriculture has to be reintegrated with its rural and environmental base, and its dependency on external input and output markets has to be decreased. Farming has to be based on the creation, modernisation and efficient utilisation of local resources. Industrial means of production and inputs are to be used only as auxiliary factor to such extent necessary to increase the productivity of local resources, but not for the sake of substituting them. In short, the traditional exogenous way of “modernisation” which is forced on agriculture from outside has to be changed into endogenous type of development.

 

This concept of agriculture can be termed as “resources utilising agriculture” which is sustainable because it is built on the maintenance and development of its own local resource base. The system of this resource utilising agriculture is summarized in Figure 2.

 

Figure 2: The system of sustainable resource utilising agriculture.

 

This “new concept” of agriculture is really very old and the one which had existed before “industrialised” agriculture became dominant. It can be realised only if radical changes in agricultural policies can be achieved. First of all, farmers have to understand that present agricultural policies (including the CAP) in fact are not supporting them but subsidies finally go to industries. Secondly, the politicians forming agricultural policies have to be persuaded that agricultural policy supporting “resource utilising agriculture” is much cheaper than the present system in which first industrial input intensive agricultural production is subsidized, then a great amount of money is spent on repairing environmental damage caused and on rural development. Subsidizing agriculture to produce more value added from its local resource base simultaneously help to maintain viable farms, to protect the environment and to develop rural areas in one coherent supporting system. In this way, integration of different policies called for in Agenda 21 can be realized. Besides, taxpayers’ money could be saved and the agricultural policy would be more efficient.

 

We can just regret that the basic problem of the concept or the definition of agriculture and rural areas is given very little attention in discussion on sustainable agriculture and on agricultural policy reforms.

 

Still, it has been encouraging to find a similar approach in a recent presentation of van der Plough and Rooij (2001). They use the term “Capitalist commodity production” for the type of non-sustainable agriculture in which even labour is used as a commodity, and “petty commodity production” for the “resource utilizing agriculture” outlined here. They contrast industrialization with repeasantization as alternatives of agricultural development. But “repeasantization” might easily be rejected as being old fashioned and regress. While the concept of integrated, multifunctional and resource utilisating agriculture is a “modern” concept in the real sense which is using any kind of “high tech” means of production but only to increase the efficiency of mobilizing, maintaining and utilising local resources. The issue of the need to redefine the meaning of agriculture has already been raised in some other publications but there has been almost no response from agricultural experts and researchers. (See for example: Szakál (1997) and Szakál (1999).)

 

4. Conclusion

 

According to general economic or modernisation theory, agricultural development means the substitution of industrial means of production and inputs for local human and natural resources. As a result of this kind of “development” agriculture and rural areas became just mere receptacles and transformers of industrial products and inputs. It we want to move towards sustainability the concept of agriculture has to be redefined. In contrast to the industrial input transformer concept, the basic function of agriculture should be the utilisation of the human and natural resources available in rural areas to produce marketable goods and services in order to contribute to rural development with the maximum possible amount of values added. To develop such a “resource utilising agriculture”, which would be really sustainable, agricultural policies have to be changed accordingly.

 

References

 

  1. Council of Europe (1996): Recommendation 1296(1996) on an European Charter for Rural Areas, Strasbourg
  2. European Commission (1997): Towards a Common Agricultural and Rural Policy for Europe. European Economy, Reports and Studies, No.5. Eur-OP, Luxembourg
  3. Fishler, F. (2001): The CAP after Agenda 2000. The achievements and challenges. Opening address for International Green Week, Berlin, 18 January 2001
  4. Molterer, W. (1998): Statement at the Congress of European Agriculture, Ljubljana, 30. Sept.– 2. Oct. 1998. Proceedings of the Congress, 31-35 p.
  5. OECD, (2001): Improving the environmental performance of agriculture: policy options and market approaches, Paris, 51. p.
  6. Plough, van der, J. D. and Rooij, de, S. (1999): Agriculture in Central and Eastern Europe: Industrialization or repeasantization? In: Rural Development in Central and Eastern Europe, Proceeding of Research Conference, 6-9 December 1999, Podbanske, Slovakia, 45-53 p.
  7. Szakál, F. (1997): The need to redefine the meaning of “Agriculture”. Information document. Committee on Agriculture and Rural Development, Parliamentary Assembley of the Council of Europe, Strassbourg, Doc. No. AS/Agr.(1997) 7. 12 p.
  8. Szakál, F. (1999): A fenntartható mezőgazdaság és szerepe a vidéki térségek fejlődésében, A falu, XIV. évf. 2.sz. 23-37 p.
  9. Turner, R.K., Pearce, D. and Bateman, I. (1994): Environmental Economics, Harvester Wheatsheaf, Hemel Hemtead. 328 p.
  10. Willis, P. and Bryden, J. (1999): The implementation of Agenda 2000. In: Rural Areas of Eastern and Western Europe. The Arkleton Trust, Eston, Oxon, 35 p.

The main reason of the slow progress in reforming agricultural policies and farming practices towards more sustainable agricultural and rural development is that the subsidy system is still based on increasing production. The profit or gross margin figures used as indicators of the efficiency of farming activities give wrong signals for farmers.

 

From the aspect of sustainable and multifunctional agriculture, a value added calculating model radically differs from the traditional accounting approach which is unable to make difference between the origin of inputs and services used up in the production process.

 

The substance of the value added calculating approach lies in that the actual agricultural supporting system must be changed to be conforming to the multifunctional agriculture’s requirements. Those components of the ongoing supporting system (e.g. products or production methods) which are not multifunctional-conform, must be eliminated from the system. Therefore, not only the supporting system must be modified but the Hungarian agricultural policy’s priorities and the accounting guidelines as well. In a supporting system based on value added analysis, inputs of the farm’s production process are accounted as positive value whereas inputs and services originated from cities and urban regions are accounted as negative value.

 

For sustainable agriculture the added value produced by farms is suggested as such key-indicator. For the application of this new approach agricultural policies have to be changed accordingly and a number of methodological problems have to be solved.

 

 

1. The need for more efficient measures to accelerate the reforms of the European agricultural policies and farming practices: the multifunctional agriculture’s concept

 

There is a vast literature on sustainable and multifunctional agriculture, a great number of different definitions for it but still no generally accepted definition exists and suggestions for the practical realization of the sustainability concept in agriculture is very scarce. At the same time some experts and responsible politicians express their dissatisfaction at the delay in reforming agricultural policies including the CAP of the European Union. They call for more radical reforms to remove most or all the subsidies coupled with production. This is considered necessary in order to put into practice the “European Model of Agriculture” which is meant to be multifunctional and sustainable agriculture.

 

To realize sustainable agriculture in practice would need a radical reform of existing agricultural policies both in individual countries and in the European Union at the level of the CAP. To introduce the required radical reform is extremely difficult because it seems to be in contrast with the inte­rests of farmers, but even more with the interest of other groups within the agribusiness sector.

 

The agricultural policies influence the relationships in the agricultural sector and the environment and determine the direction of agricultural development towards sustainability. Nowadays, to solve the ongoing problems and to create the basis of the multifunctional agriculture, in the European Union and in Hungary, too, there is a need for integrating different, sometimes contradicory policies because on European level the agricultural production supporting system exists parallel with agri-environmental policy, rural development policy and environmental policy. The need for integ­rating different policies and the reform is well recognized.

 

On the European Union level, there are a lot of efforts to accelerate the reform process which are much highlighted in the reports, speeches and the official documents, and this reform process parallel with the reform of the CAP can lay down the basic of the rural development and the environmental protection, too.

 

 

2. Multifunctional agri­cul­tural and rural development

 

To result the contradictions between the multifunctional agriculture’s priorities, the market orientation and the socials problems of the rural development first of all, we have to define rural areas as the overall systems which has to be sustained and developed. This means that the agricultural sector is just a sub-system of rural areas, which by itself is also a very complex adaptive system having a set of versatile relations with the natural environment and with other sub-systems of the rural area in which it ope­rates. We have to break away from defining the objective of agriculture in particular part objectives which usually are in contradiction with each other (i. e. increasing production, improving the technical level, enhancing the natural environment, increasing rural employment, etc.). We can declare that the overall objective of agriculture is to maximise the welfare of rural people and to contribute to the development of the rural areas. How to make it?

 

According to systems theory approach, the best solution of the problem is the application of the concept of heuristic self-management in which the controlling organisation uses only a few or ideally only a single key-indicator to influence the behaviour of the whole controlled system. A key-indicator should be chosen which can comprehensively embrace the oveall objective of the agriculture and which has a decisive relationship with all the basic elements of the agriculture. This means, that any change in the level of such a key parameter would result in the change of the whole agriculture accordingly.

 

We suggest that the produced value added can be the chosen as the key-indicator to measure the efficiency of farming. Consequently, increasing the amount of value added should serve as the priority basis for giving any subsidies to farmers. While value added is not an exact indicator of welfare but there is a deterministic correlation between the increase of value added and the increase of welfare.

 

 

3. The added value as a key-indicator for sustainable agriculture

 

It can be stressed again that without any doubt the increase of value-added results in the increase of welfare for the people concerned, but it still needs some explanation how it can help development towards sustainability of agriculture. First, we have to define the meaning of value added as the concept is used here. For an individual farm value added has to be calculated in the following way:

 

The total amount of revenues got from the sale of products and services, from subsidies or direct payment got for environmental services, for the maintenance of natural resources and landscape features have to be taken into account. Then, material inputs bought from outside of the farm, depreciation of durable assets which were not built or produced from own resources and the costs of capital borrowed from commercial banks have to be summed up and deducted from the total amount of revenues.

 

From the aspect of sustainable and multifunctional agriculture, it’s indispensable to set up a value added calculating model which radically differs from the traditional accounting approach. This approach is unable to make difference between the origin of inputs and services used up in the production process.

 

According to the author, the substance of the value added calculating approach lies in that the actual agricultural supporting system must be changed to be conforming to the multifunctional agriculture’s requirements. Those components of the ongoing supporting system (e.g. products or production methods) which are not multifunctional-conform, must be eliminated from the system. Therefore, not only the supporting system must be modified but the Hungarian agricultural policy’s priorities and the accounting guidelines as well.

 

In a supporting system based on value added analysis, inputs of the farm’s production process are accounted as positive value whereas inputs and services originated from cities and urban regions are accounted as negative value.

 

Value added calculated in this way can be increased only by taking one or more of the following possibilities:

  • improving the quality of products and services so that higher prices can be achieved for them
  • using more environmental friendly production practices (which in turn improves product quality as well)
  • rendering more environmental, nature protection, landscape main­te­nance, cultural and social services for the society which are compen­sa­ted through direct payments
  • using more internal inputs produced from own farm resouces (i.e. farm yard manure instead of artificial fertilizers, own produced fodder instead of industrially produced feed mixes, biogas instead of electricity, etc.) Remember that the costs of such inputs are not deducted when calculating value added.
  • diversification of the production structure into existing or new products of higher value added producing capacity.

 

By choosing any of the above listed alternatives farms clearly would move towards sustainability from the traditional non-sustainable industrialized agriculture and at the same time agriculture would increase its contribution to rural employment and to rural development in general. However, this holds true only if agricultural policy would change accordingly.

 

The setting up the model contains some methodological problems. The value added as defined above is not easy to calculate from usual input and cost records applied in the present recording and accounting systems. These systems are oriented to record data according to the character of the input or cost items (i.e. materials, labour and depreciation) and not according to their sources or origin. Sometimes it is very difficult to separate the inputs which are produced from own farm sources and which are from outside sources. This means in practice, e.g. how to account in data recording pro­cess those inputs such a seeds or a fodder-plants which are made produced by an improving firm.

 

In addition, some inputs are produced within the farm but as a result of a few or in special cases of several vertically built up part-processes each using the output of a previous part-process as an input. (E.g., home produced feed mix can contain grain from own production which again was produced both from own and from outside resources.)

 

Additional problems arise also in calculating objective function coefficients when linear programming models are used to optimalize the pro­duct mix of farms.

 

Despite of the methodological problems, the advantage of this calculating method is:

  • improving the efficiency of the agricultural supporting system by giving only support or subsidies to the products and services which are complying to the multifunctional agriculture’s requirement, 
  • reducing the number or quantities of those products which are not marketable without any subsidy, 
  • developing the number of complementary products which have got comparable advantage over supported products, and can use the fundamentals of the rural region and the local inputs without compelling the farmers to produce non-marketable products or services, 
  • improving the efficiency of the agri-environmental and rural deve­lopment measures without reducing parallel the social welfare of the rural areas.

„... semmi sem borzalmasabb az egész emberi tudásban, mint egy rossz terv hatékony kidolgozása!” (Mike Pedler)

 

Az információs technológiában (IT) bekövetkezett forradalmi változások egyfajta széles tárházát lehetne felhasználni a vidéki térségek újraélesztéséhez, valamint az emberek azon törekvéseihez, hogy jobb életminőséget és sokkal harmonikusabb kapcsolatot alakítsanak ki a városi központok és a vidéki térségek között. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a város-vidék megváltozott kapcsolatát, rövid történeti áttekintésen keresztül fel kell vázolni, melyek ennek az átalakulásnak főbb folyamatai, jellemzői, valamint meghatározó elemei.

 


Az ipari forradalomtól az iparszerű mezőgazdaságig

 

Az ipari forradalom kezdetén még az európai lakosság közel 80 százaléka vidéken, eléggé izoláltan, kis közösségekben élt, alacsony volt a mobilitásuk, az akkor létező városok is – néhánytól eltekintve – eléggé kicsik voltak. Az akkori lakosoknak a mezőgazdálkodás, az erdészet, valamint a halászat jelentette a jólét forrását a legtöbb vidéki térségben. A földtulajdonlás egyet jelentett a hatalommal és a jóléttel, így a vidék egyben a politikai hatalom birtokosa is volt.

 

A „föld” szó évszázadok óta magában hordozza a reményt és a jövőben való bizakodást, s maga a termőföld is az emberi generációk egyik legfőbb értéke volt hosszú időn keresztül. Az ipari forradalom hatására (gőzgépek, robbanó motorok, modern mezőgazdasági gépek, közlekedési technológiák nagy iütemű terjedése) többek között megváltozott a föld valós és szimbolikus értéke, egyidejűleg a társadalmat is gyökeres átalakulásra késztette.

 

A termeléshez szükséges alapanyagok és a közlekedési-szállítási infrastruktúrák helye sokkal fontosabbá vált a gazdasági fejlődés számára, mint a föld termőképessége. Az új technológiák bevezetése a centralizációt követelte meg, valamint a vidéki lakosság városokba történő beáramlását, hogy ki tudják elégíteni a fejlődő városok munkaerőigényét. A városok gazdasági erejének erőteljes növekedésével és a vidéki lakosság városokba áramlásával a politikai hatalom súlypontja is egyre inkább a városokba helyeződött át. Ennek eredményeképpen a városi lakosság egyre növekvő mértékben befolyásolta, majd irányította a strukturális, gazdasági, szociális és kulturális politikákat, amelyek a vidéket egy relatív kedvezőtlenebb helyzetbe hozták. Ezzel megkezdődött a vidék máig tartó leértékelődésének folyamata, amelynek következtében a vidéki térségek csupán inputot, helyet és piacot adnak a termeléshez.

 

 

20. század – az intenzív gazdálkodás irányvonala

 

A 20. század második felében lezajlott radikális mezőgazdasági változások, az intenzív gazdálkodást szolgáló agrárfejlesztések azt eredményezték, hogy mind a magyar, mind az európai mezőgazdaságban egyoldalúvá vált az innováció értelmezése, amely sokak számára csak az iparszerű fejlesztést jelentette. Ennek következtében egyre gyorsabb ütemben váltották fel a biológiai (természeti) erőforrásokat az ipari (mesterséges) erőforrások. Ennek a nagyarányú erőforrás lecserélésének következtében a mezőgazdaság műszaki színvonala és teljesítménye látványosan emelkedett. Különösen a jól gépesíthető és az ipari inputokat jól hasznosító ágazatok hozamai növekedtek jelentősen.

 

Csakhogy az idővel dráguló ipari inputok felhasználásával előállított fizikai hozamok növekedésével nem növekedett arányosan a mezőgazdaságban előállított hozzáadott érték. Ennek a folyamatnak az lett a következménye, hogy a többlettermelés haszonélvezői nem a mezőgazdaság vagy a vidéki térségek lakosai voltak, hanem a nagy értékű ipari eszközöket és inputokat biztosító és a termelési tevékenységeket ellátó iparágak.

 

Ha figyelembe vesszük a kedvezőtlen árarányokat (vö. az egyre szélesebbre nyíló agrárolló) is, akkor ez a „fejlődési folyamat” a mezőgazdaságból történő „jövedelemki­áram­lás­ként” is értelmezhető, holott konkrét értelemben ezt a jövedelmet elő sem állították, miközben a természeti erőforrások és a vidéki térségek is jelentősen leértékelődtek, sőt károsodtak is. Ezzel a mezőgazdaság az ipar alárendeltjeként annak kiszolgálójává degradálódott.

 

 

A vidéki térségek leértékelődése

 

A vidéki térségek leértékelődésének alapproblémája éppen az iparszerű mezőgazdálkodás logikájából ered, ugyanis a nagyüzemi gazdálkodás lényege, hogy a mezőgazdasági funkciók középpontjába nem a vidéket és annak szélesebb értelemben vett tájfunkcióit helyezi, hanem az ipari tőkebefektetést. Ez a filozófia a vidéki térség, a táj, illetve ennek természeti és emberi erőforráskészletének értékelése és ésszerű hasznosítása helyett a termelési folyamatokra helyezi a hangsúlyt, előnyben részesítve azokat a hagyományos mezőgazdasági funkciókat és termékeket, amelyek jól megfelelnek az ipari inputoknak. Ennek következtében a mezőgazdaság műszaki színvonala és teljesítménye bár rohamosan emelkedik, a gazdálkodás környezetét adó vidéki térség elveszti az integrált és multifunkcionális szerepét, amely az általa megtermelt termékek hozzáadott értékének csökkenését eredményezi.

 

A rendszer filozófiájából következően az egyre fokozódó inputlecserélés következtében a hazai termelési szerkezet annyira megváltozott, beszűkült, hogy a természeti erőforrások felhasználásával előállított mezőgazdasági termékeknél egyre kevesebb lett a hozzáadott érték. Ezen termékek piacra jutásához, illetve piaci értékesítéséhez növekvő mértékű kormányzati támogatásokra van szükség, amelyek gyakorlatilag elveszítik eredeti, a vidéki térségek fejlesztésére irányuló céljaikat, kvázi az állampolgárok által befizettet adók „exportálását” jelentik.

 

A mezőgazdaság nem fenntartható irányba történő átalakítását három jól elkülöníthető szakaszra lehet bontani:

 


1.) A mezőgazdaság gépesítése.

 Ez a fejlődési fázis nagymértékben elősegítette a mezőgazdaság modernizálását, növelte a termelékenységet és az összes kibocsátást, de ugyanakkor alapvetően felbomlasztotta az előzőleg kialakított egyensúlyi helyzeteket a mezőgazdaságban. 

Az igazi nyertesei ennek a folyamatnak az inputszállító, a termékfeldolgozó és elosztó vállalkozások voltak. A gazdálkodás egyre inkább a külső inputoktól vált függővé, amelyeket nagy ellátó (gyártó) cégek tartottak kézben. A mezőgazdasági feldolgozás a vidéki térségekből a nagy városi központokba került át, amely folyamattal párhuzamosan megindult a hozzáadott érték egyre erőteljesebb elszívása a vidéki térségekből.

Az igazi nyertesei ennek a folyamatnak az inputszállító, a termékfeldolgozó és elosztó vállalkozások voltak. A gazdálkodás egyre inkább a külső inputoktól vált függővé, amelyeket nagy ellátó (gyártó) cégek tartottak kézben. A mezőgazdasági feldolgozás a vidéki térségekből a nagy városi központokba került át, amely folyamattal párhuzamosan megindult a hozzáadott érték egyre erőteljesebb elszívása a vidéki térségekből.

 

2.) A mezőgazdaság üzleti (vállalkozási) tevékenységgé válása.

Ennek keretében az a tendencia került előtérbe, hogy a gazdálkodás csak egy szakasza (része) az „agribiznisznek” és maga is ugyanolyan „üzleti vállalkozás”, mint amilyenek a többi szektor vállalkozásai. Vagyis elveszítette azt a jellegét, hogy a megélhetés biztosításának egy speciális életforma keretében való elérése legyen.

 

3) A mezőgazdaság iparszerűvé válása.

 Ebben a fázisban a fejlődés hajtóereje teljesen kikerült a mezőgazdaságból és a gazdálkodás úgy működik, mint egy egyszerű input-output átalakítás vagy egy „szerelőszalag”, amelyben a tényleges termelés teljesen az agribiznisz más szakaszaitól függ, átalakítva az általuk szolgáltatott ipari inputokat (gépek, műtrágya, vegyszerek stb.). Az ellenőrzés a másik oldalon átkerült a feldolgozókhoz, illetve a nagy elosztó láncolatokhoz. A valódi döntési hatáskör tehát átkerült a termelésen kívüli szakaszokhoz. Ezt a folyamatot a kormányzati agrárpolitikák támogatták.

 

 

Az Európai Unió (EU) Közös Agrárpolitikája (CAP) a kidolgozás pillanatától kezdve ezt a folyamatot támogatta a magas irányárakkal és az intervenciós árakkal, illetve a világpiaci árhatások kizárásával (küszöbár, lefölözés). Tehát már itt megállapíthatjuk, hogy az Unió Közös Agrárpolitikája olyan irányú fejlődést indított el, ami nem fenntartható és a vidéki térségek leépüléséhez vezetett.

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak eredményeképpen kettős negatív hatással lehet számolni. Egyik, hogy a vidéki térségek természeti és humán erőforrásait egyre intenzívebben és egyre nagyobb mértékben cserélik le ipari inputokkal és a hagyományos közgazdaságtani felfogás szerint működő piacgazdaságban létrejön az ún. „piaci csőd” jelensége. A piaci csőd mezőgazdasági megnyilvánulási formája, hogy a társadalomban a gazdasági tevékenységek útján létrehozott javak és szolgáltatások válnak meghatározóvá, miközben más erőforrások és javak leértékelődnek, holott az emberek számára azok is nélkülözhetetlenek. A gazdasági javak és szolgáltatások növelésében megtestesülő egyoldalú gazdasági növekedés a természeti erőforrások társadalmilag nem optimális felhasználásához, sőt rombolásához, valójában a jólét csökkenéséhez vezet.

 

A másik negatív hatás, hogy a vidéki térségek – saját természeti erőforrásainak ipari eredetű, mesterséges inputokkal történő lecserélésével – az ipar „felvásárlójává” süllyedtek le, amelynek egyenes következményeképpen a mezőgazdaság az egyre „iparibb” termékek jövedelmező beruházási lehetőségévé vált. Az ipari termékek növekvő mértékű térhódítása egyben a vidéki erőforrások további lecserélését, a hozzáadott érték további csökkenését és ezzel a vidék népességeltartó képességének csökkenését okozza.

 

A jólétcsökkenés arra a társadalmi jelenségre vezethető vissza, hogy a modern gazdaságok az „ipari javakat” értékesebbnek tartják a mezőgazdasági javaknál. Ezzel a leértékelődéssel a mezőgazdaság gyengébb alkupozícióba kerül, s a társadalom pedig nem hajlandó elismerni az élelmiszerek árában a mezőgazdaság által használt természeti erőforrások költségét.

 

A mezőgazdaság meggyengülő alkupozíciója élénkítően hat az ipari tőkebefektetésekre, amelyeknek haszonélvezői a városok. Ennek az állandó körfolyamatnak eredményeképpen megindul a városokban előállított gépek, vegyszerek stb. vidéki térségekben történő elhelyezése, amely folyamatot az adófizetők által megfizetett költségvetési támogatások is bátorítanak, s ezzel megvalósul a profit újratermelődésének össztársadalmi szintű támogatása.

 

 

Innováció a vidékfejlesztésben

 

Magának az innováció szónak a jelentése: újdonság, új eszköz, technika vagy technológia használata, bevezetése. Ha a modern, iparszerű vagy iparosított mezőgazdaságot vesszük kiindulópontnak, akkor az innovációt az elmúlt évtizedekben úgy értelmezték, mint az egyre modernebb, nagyobb teljesítményű, az emberi munkát fokozatosan kiváltó fejlesztéseket, gépek, vegyszerek és más ipari inputok alkalmazását vagy a tudomány egyre újabb vívmányainak gyakorlati termelésbe történő átültetését.

 

Immár évek óta előtérbe került a fenntartható mezőgazdaság koncepciója. Ha ennek szemszögéből közelítjük meg a szó értelmét, akkor az INNOVÁCIÓ a rohamosan fogyó természeti környezet és a vidéki térségek érdekében a jelenlegi, sokak által „modernnek” tartott mezőgazdasági technológiák és termelési szerkezet radikális megváltoztatását és új alternatív technológiák bevezetését jelenti.

 

Ez a változtatás lehetővé teszi a termelés és a piac jobb egyensúlyának megteremtését és jelentős erőforrás megtakarítással is járhat. Ennek eredményeképpen megszüntethetők, vagy legalábbis mérsékelhetők lehetnek a túltermelési hullámok, mód nyílhat a mezőgazdaságban feleslegesen lekötött erőforrások mennyiségének csökkentésére, valamint mindezek következtében kisebb lehet a mezőgazdaság környezetterhelése is.

 

A természet- és környezetbarát technológiák irányába történő elmozdulást a sokszor hibás, a korszerű eszközök alkalmazását egyoldalúan támadó állásfoglalások miatt sokan negatív irányú változásnak, „visszafejlődésnek” érzik. Az említett hibás megközelítések negatív színben tüntetheti fel a fenntartható mezőgazdaság koncepcióját és az erre irányuló törekvéseket is. A fenntartható mezőgazdasági fejlesztés helyes felfogása szerint azonban éppen ellenkezőleg a jelenlegieknél korszerűbb, „modernebb”, magasabb szintű rendszer kialakítására irányul.

 

A fenntartható vidékfejlesztésnek és ezen belül az agrár-innovációnak az a lényege, hogy elősegítse a vidéki térség saját erőforráskészletének lehető legjobb kihasználását, de amely ugyanakkor a megújítható és nem megújítható természeti erőforrások ésszerű mértékű felhasználását szolgálja. A korszerűség, a fejlettség és a fenntarthatóság közötti látszólagos ellentmondás feloldását az innovációnak mezőgazdasági környezetben szükséges új típusú értelmezése adja. Eszerint olyan új mezőgazdasági újításokra van szükség, amelyek keretében a már meglévő és működő mezőgazdasági rendszer(eke)t szét kell bontanunk (dezintegrálnunk kell), fel kell tárnunk a rendszer rendelkezésre álló erőforráskészletét, a rendszer alkotóelemeinek kapcsolatrendszerét és újra kell fogalmaznunk az egyes elemek rendszerben betöltött funkcióit. Az újraértelmezett kapcsolatrendszerbe integrálni kell a modern információs társadalom által megalkotott technikai, technológiai újításokat, ezáltal sokkal összetettebb, de magasabb szinten működő, valójában tehát az „iparszerű” mezőgazdaságnál korszerűbb, modernebb mezőgazdasági rendszert kapunk.

 

A centralizáció és urbanizáció miatt a vidéki térségeknek egyre inkább az „olcsó munkaerő bázis” szerepet kellett felvenniük. Megjelentek az „alvó települések” és kialakult egy ingázó réteg, miközben az utazásra fordított idő erősen lecsökkentette a naponta utazó emberek pihenésre, rekreációra fordított idejét.

 

Ugyanannak a folyamatnak eredményeképpen egyre nagyobb teher nehezedett a közlekedési hálózatokra, valamint egyre nagyobbá vált a környezetterhelés mértéke is.

 

A fiatalok városokba vándorlása azóta folyamatos, amióta a városok és a központi települések jobb munkalehetőségeket kínálnak, megkönnyítik a tanulást számukra. Az „élő” vidék – amelyből nem csupán a mezőgazdaság meríti erőforrásait – jelenti egy társadalom gazdasági, kulturális és szociális bázisát. Ezzel ellentétben az „elöregedő” vagy „elhagyott” vidék a társadalom számára perifériára szorul, jelentésében üressé válik. Amint azt Edgard Faune, volt francia miniszterelnök fogalmazott: „Amikor a vidék megszűnik lélegezni, a város is fulladozni fog.”

 

 

Információ-technológia a vidékfejlesztésben

 

Napjainkban is Európa lakosságának közel a fele él városokon és a nagyobb településeken kívül, ugyanakkor ezen emberek életminősége és foglalkoztatási lehetősége nagymértékben veszélybe került. A vidéki térségekben mind a fiatal lakosság számarányában, mind az oktatásban, az egészségügyi és kereskedelmi szolgáltatások színvonalában egyre fokozódó hanyatlás tapasztalható, miközben a vidéki népesség egyre nagyobb tömegben áramlik be a biztos(abb), jobb megélhetést biztosító városokba.

 

Ha meg akarjuk fordítani ezt az elvándorlási folyamatot, a mezőgazdaságban az árutermelést, a termelékenység növekedésének elősegítését össze kell kapcsolni a munkahelyteremtéssel – hiszen csupán ezen tényezők kölcsönös meglétének biztosításával lehet megmenteni a vidéki térségeket.

 

Ezekben a vidéki térségekben a foglalkoztatáspolitika olyan társadalmi és aktív kormányzati segítséggel valósítható meg, mint például a falusi turizmus fejlesztése, a tradicionális kézműves mesterségek újjáélesztése, valamint a helyi kisvállalkozások támogatása.

 

A nem mezőgazdasági tevékenységek sok esetben túlértékelik a mezőgazdaság a vidéki térségek gazdaságában betöltött szerepét, s ez a szereptévesztés különösen azokban az esetekben szembeötlő, amikor a legfejlettebb vidéki régiókban regionális központokat hoznak létre, amelyek segítségével aztán hozzájuthatnak a különböző támogatásokhoz. Ugyanakkor a legelmaradottabb területek gazdaságilag, társadalmilag is még mindig igen erősen – sok esetben szinte kizárólag – függenek a mezőgazdaságtól, az erdőgazdálkodástól és a halászattól, valamint az ezen ágatokhoz szorosan kapcsolódó mezőgazdasági tevékenységektől.

 

Ezen elmaradott régiókban a mindennapi élet sokkal nehezebb, hiszen olyan alapvető szolgáltatásoktól függenek, mint például a posta és a banki szolgáltatások, az iskolák, az egészségügyi szolgáltatások, a közlekedési infrastruktúrák stb., amelyek hiányának következtében e térségek igen hamar elnéptelenednek, ezzel megkövetelve a szolgáltatói szektor újabb racionalizálását. Mindezek következtében az elmaradottabb vidéki térségek már nem csupán a természettől fogva meglévő földrajzi hátrányoktól szenvednek, hanem azoktól a kormányzati és gazdasági politikáktól, amelyek előnyben részesítik a centralizációt és az urbanizációt.

 

Az ilyen hátrányos térségekben élő fiatalok egyre nehezebben találnak megfelelő megélhetést nyújtó munkát, ezért elhagyják szülőföldjüket, s a kiürült településeken már csak az idősebb emberek maradnak, aminek következtében nem csupán a vidéki lakosság korösszetétele tolódik el negatív irányba, hanem mind a szociális, mind a kulturális élet a minimumra redukálódik, a közösségi élet színtere a kocsmákra, éttermekre és kávézókra korlátozódik. Ezzel a degenerációval az adminisztratív szolgáltatások is központosítottabbá válnak.

 

Az elmaradott régiók nem kellő hatékonyságú támogatása komolyan veszélyezteti e területek fennmaradását, s ha ezt az elégtelen támogatást még a politikai döntéshozatal kedvezőtlen hatásai is erősítik (pl. kis forgalmú helyi vasutak felszámolása költségracionalizálás címén), akkor a minimálisra lecsökken ezen területek felzárkózásának esélyei. Az információs politikák elsősorban annak a városi lakosságnak igényeit szolgálják ki, amely sokkal nagyobb vásárlóerővel és politikai befolyással bír, mint a vidéki népesség, s mindezek mellett igen csekély azon kezdeményezések száma is, amelyek a vidék-vidék párbeszéd előmozdítását célozták meg.

 

Mindezen tényező együttes jelenléte a vidéki térségekben erősen negatívan befolyásolja a vidéki közösségek öntudatát és önbizalmát a városok és az ipari központok lakosságához képest. Az „agyelszívás” folyamatát az a tény idézte elő, hogy bizonyos magasabb (szak)képzettséget igénylő munkák csak a legnagyobb városi és ipari központokban végezhetők, ami szintén hozzájárult a vidéki térségek fokozatos leértékelődéséhez.

 

Az elmúlt évtizedben, a telekommunikációs iparágban bekövetkezett robbanásszerű fejlesztések és a felgyorsuló technológiai innovációk új kihívást jelentenek a társadalmak számára, illetve hatással vannak e társadalmak további fejlődési irányaira, hiszen a dinamikus fejlesztések gyökeresen megváltoztatják a vidék-város kapcsolatát. Ezek a modern technológiák már nemhogy nem függenek a centralizációtól, hanem éppen ellenkezőleg, előnyben részesítik a decentralizációt.

 

A technológiai innovációk egyre erősebb társadalmi jelenléte már nem csupán a vidék és a város közötti viszonyt változtathatják meg, hanem az emberek gondolkodásmódját, világszemléletét, valamint az egyének információ feldolgozó képességét is, amely az egyre rövidebb idő alatt egyre több információ felfogását és értelmezését jelenti. Ez a felgyorsult gondolkodásmód egyben egy gyökeresen megváltozott tanulási mechanizmust is feltételez.

 

 

Alkalmazkodás az új technológiákhoz. Tanulási folyamat az információs társadalomban

 

Az Európai Unió tagállamaiban megközelítőleg 81 millióra tehető azon 25 év alatti fiatalok száma, akik különböző oktatási intézményekben tanulnak. Ők a „jövő munkavállalói”, az a generációt, amelynek munkavégzése magas szakmai felkészültséget és nagy alkalmazkodóképességet követel meg a mindennapos kihívásokkal szemben, hiszen a „Net-generáció” már a mobiltelefonok, a számítógépek és az internet világában kezdi meg a társadalmi életet.

 

Ezt figyelembe véve, napjaink oktatási rendszereinek „fel kell készíteniük” ezeket a fiatalokat erre a világra, amelyben mindennapossá válik a hardverrel és szoftverekkel való találkozás, illetve egyre újabb és újabb technológiákat kell rövid időn belül elsajátítani. Ugyanakkor az oktatásban a technikai eszközök demonstrációja önmagában nem elegendő, ugyanis meg kell tanulni a technológia segítségével való tanulást, használni a rendelkezésre álló információkat, illetve kommunikálni a számítógépes világban. Ezen túlmenően javítani kell az oktatói továbbképzési és támogatási rendszer egészét, amely azt jelenti, hogy stratégiailag újra kell gondolni azt, vajon képesek leszünk-e mi magunk is megfelelni az információs társadalom mindennapos kihívásainak?

 

Magában a tanulási folyamatban az egyén, egy szervezet – végső soron maga a társadalom – „tanulása” abból az egyszerű és a biológiából vett axiómából vezethető le, hogy egy biológiai szervezet túlélése csak akkor biztosított, ha saját tanulási gyakorisága (L) legalább egyenlő vagy több mint amennyi a szervezet életében végbemenő változások gyakorisága (V), (azaz L ≥ V = túlélés).

 

„Az egyik vas a másiktól kapja élét, a mások társasága tisztítja az embert” (Példabeszédek könyve, 27.17) jól kifejezi a cselekvés-tanulás (learning how to learn with technology vagy learning by doing) egyik szempontját. A tanulás a legjobb útja annak, hogy valaki elkezdje megoldani saját valós nehézségű problémáit, illetve, hogy segítsen másnak megoldani az ő problémáját. Ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy a „cselekvés általi tanulás” szociális erejének („hiszem, hogy van”) van egy finom megkülönböztethetősége: ez több mint kölcsönös növekedés vagy tanítás, ennek segítségével minden partner tudással vagy képességgel segít megoldani a másik partner látható hiányosságait, elősegítve ezzel azt, hogy teljesüljenek egy szervezetben vagy a társadalmon belül az egyéni kollektív küldetések.

 

A problémák megválaszolása és megoldása ezért nagymértékben azokon a személyeken múlik, akik képesek a magának az alapproblémának minél tökéletesebb beazonosítására, illetve a leghatásosabb megoldás megtalálására. Ezen ismeretek birtokában már világosan látszik, hogy a technikai-technológia innovációk nem csupán az elsajátítandó ismeretekre vannak hatással, hanem magát a tanuló egyént, illetve az egyének alkotta szervezeteket és társadalmakat is gyökeresen megváltoztatják.

 

Ennek az összefüggésnek ismeretében az Európai Tanács 1999-ben Kölnben tartott értekezletén deklarálta azt a célkitűzést, amely szerint Európának vezető szerepet kell betöltenie az információs társadalomban, s ennek elérése érdekében minden iskolában a lehető leghamarabb meg kell teremteni az internethez való hozzáférést. A Tanács által meghirdetett célkitűzésnek oka az lehet, hogy napjainkban az egyes tagállamok iskoláinak nagyobb hányada még nem rendelkezik internet kapcsolattal. Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy ha nem történik radikális változás az iskolai informatikai képzésben, az európai fiatalok következő generációja számítástechnikai tudásban elmaradhat távol-keleti társaik tudásától.

 

Összhangban az Unió „Európai Foglalkoztatási Stratégiá”-jának céljaival – amely az iskolai képzés utáni munkába állás időszakára összpontosít –, minden tagállamnak ki kell dolgoznia olyan képzési formákat és követelményrendszert, amelyek felkészítik a fiatalokat az új kommunikációs és információs technológiák használatára, illetve mindezekkel párhuzamosan olyan programokat is ki kell dolgozniuk, amelyek lehetővé teszik az iskolák számára azt, hogy már kisiskolás korban elkezdjék megismertetni a fiatalokkal ezen új technológiákat.

 

Ennek a problémának feloldására az „Európai Irányvonalak 2000” c. dokumentumban megfogalmazott célkitűzések szerint: minden hallgatónak lehetővé kell tenni az internethez való kapcsolódást legkésőbb 2002-ig. Továbbá, az e-mail címek, a multimédiás számítógépek megléte, valamint a helyi hálózatok kiépítése szerves része az infrastruktúra kialakításának, ha Európa fiataljainak nagy részét bevonják ebbe a folyamatba, amely lehetővé teszi, hogy az Európai Unió világvezető helyre kerüljön az informatikában.

 

Sok jövőkutató azt állítja, hogy számos ipari és városi (társadalmi) probléma csak a vidéki térségek bevonásával orvosolható. Mindez annak az optimizmusnak az előszele, hogy egyre több ember kezdi azt hinni: a vidéki közösségekben megszerveződő élet egy új alternatívát kínál a városi lét mellett – amely nem feltétlenül gazdasági szempontból hoz újat, hanem abból, hogy az egyéni igény és szükséglet biztosítani és fejleszteni tudja a vidék szociális és kulturális életét. A hangsúly egyre inkább a szabadság értelmesebb és egészségesebb eltöltésére, a természet és környezet védelmére helyeződik át, valamint annak a társadalmi igénynek a fokozatos felerősödésére, hogy a már meglévő ipari létesítmények, kereskedelmi központok és városi épületek terjeszkedését mihamarabb korlátozni kell.

 

Ezzel a vidék hirtelen több lett, mint a mezőgazdasági termelés színtere és az olcsó munkaerő tartalékbázisa. Az emberek egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egészséges környezetnek és az élet emberi dimenzióira.

 

Az új információs technológiák a munkahelyek decentralizálásának új útját és ezzel párhuzamosan a vidék újjászületésének meglévő lehetőségét is jelentik. Tanulmányok sorát készítették el a Unió Bizottságának felkérésére, miként lehet a hátrányos térségek munkavállalóit bevonni a munkaerőpiacba. Ilyen tanulmányok készültek, pl. a Skandináv országokban, ahol nem csupán kísérleti jelleggel, hanem működő informatikai rendszereket építettek ki „teleházak” néven. Ugyanennek a folyamatnak eredményeképpen Finnországban a távmunkában résztvevők aránya eléri a foglalkoztatott lakosság közel 19%-át.

 

Az információs technológiák megjelenésével az ipari forradalom óta először szerte Európában a vidéki térségeknek is lehetőségük nyílik arra, hogy előnyöket élvezhessenek a technológiai forradalomból hasonlóan, mint a városok és az ipari központok. Ezt a lehetséges esélyegyenlőséget viszont csak aktív gazdaság- és foglalkoztatáspolitikával lehet elérni és fenntartani.

 

Az innovációk, illetve a korszerű információs technológiák szerepe szempontjából a hátrányos vidéki térségek fejlesztésénél három kiemelkedően fontos területet lehet kiemelni:

 

  1. a vidéki ifjúság képzése, az új technológiák megismertetése, általában az oktatás-képzés fejlesztése,
  2. a vidék saját foglalkoztatáspolitikájának erősítése, a már létező kis- és középméretű vállalkozások működésének elősegítése és támogatása minden szektorban (pl. farmgazdálkodás, faipari stb.), valamint
  3. új munkahelyek teremtése az informatikai szektorban.

 

A már meglévő és a tervezett munkahelyek nagyfokú decentralizálása mind a személyeknek, mind a családoknak közelebb hozhatja a munkavégzés helyét az otthonhoz, ami több szabadidőt enged a családok számára. A vidéki közösség számára ez a munkavégzés kisebb ráfordítást jelent (pl. utazásra fordított idő elmaradó haszna), csökkenti a tömegközlekedés zsúfoltságát, a környezetszennyezést, végső soron egy gazdaságilag erősebb, versenyképesebb vidék kialakításának lehetőségét nyújtja.

 

Ezzel a decentralizációval a vidék és a város közötti kapcsolat sokkal harmonikusabbá válik, illetve megállítható a városok „agyelszívása”. Jelentős változások következhetnek be az oktatás és a továbbképzés területén is, ami hozzájárul a szociális szolgáltatások kielégítő szintjének ismételt eléréséhez.


Bár a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) honlapján a KEOP-on (Környezet és Energia Operatív Programok) belül még csupán a tervezett kiírás szintjén szerepel,  ám örvendetes tény, hogy ismét lehetőség nyílik a régi tájfajták megőrzésére irányuló programokra pályázni.

 

A TANDERA működése során elkötelezett a fenntartható életminőség kialakításában és missziójának érzi, hogy e programokban aktívan is feladatot vállaljon. Sok éves szakmai tapasztalattal és megfelelő kutatói háttérrel rendelkezik az ilyen jellegű programok kidolgozásában és szívesen együtt működik az ilyen irányú pályázatok menedzselésében is.

 

Fontos Önnek is a biológiai sokféleség megőrzése? Dolgozzunk együtt, hogy a környezeti fenntarthatóság ne csupán üzlet legyen!

 

 

A tájfajták megőrzésének és termesztésbe vonásának lehetőségei

 

A genetikai sokféleség ijesztő mértékű csökkenése az országhatárokon túlnyúló, az egész földet érintő probléma. A FAO 1995-ös felmérése szerint évente 50.000 kultúrnövény tájfajta (ökotípus) tűnik el a világon. A mezőgazdasági tulajdonviszonyok megváltozása nálunk is végveszélybe sodorták a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat. Biztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-medence „őshonos” fajtáinak megmentésére, s ennek érdekében ismernünk kell történetüket, a történelem során játszott szerepüket, valamint jelen helyzetüket. A régi fajták begyűjtése és fajtafenntartása, továbbá a fajtabélyegek és tulajdonságok leírása a génmegőrzés feladata, ily módon a génmegőrzés nemzeti jelleget kapott. Az ősi tájfajtákat eredeti termőhelyeikről kiszorulva, parlagokon és egyéb elhagyott területeken vagy idős gazdák kertjeiben, horgosokban találjuk meg. Sajnos a génmegőrzés általában csak a fajták begyűjtésére korlátozódik, az adott fajta elterjedésének társadalmi-gazdasági vonatkozásait csak ritkán vizsgálja.


A génbankok, illetve a fajtagyűjtemények tájfajtái, valamint a nemesített fajták vad rokonfajai a nemesítői munkát is nagymértékben segítik. Az utóbbi években biztató eredmények születtek az  Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) hálózatába tartozó részek agrobiodiverzitásának, gazdálkodásának szoció-ökonómiai felmérésében (pl. Szatmár-Bereg, Dévaványa, Őrség-Vendvidék). A „génerózió” nyomon követésére, annak megállítására, illetve a kutatások koordinálására már számos nemzetközi egyezményt kötöttek, jöttek létre nemzetközi szervezetek. A növényi génforrások megőrzésének nemzetközi szintű koordinálását 1993. óta a Növényi Génforrások Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute) végzi. A génmegőrzés terén elért eredményeket mutatja, hogy világ génforrás gyűjteményeiben több mint 4 millió tétel található.

 

Hazánk a Biodiverzitás Egyezménnyel (1995. évi LXXXI. Törvény) és a FAO Nemzetközi Egyezménnyel (2308/2003. (XII. 10) Kormányhatározat] összhangban végzi a hazai génforrás megóvását, fenntartását és a hozzáférés biztosítását. Felmérések szerint Európában jelenleg közel 1,9 millió génforrás tételt tartanak fenn gyűjteményekben. Az agrobiodiverzitás fenntartására és hasznosításra valamennyi európai ország nemzeti programokat dolgozott ki, ám az igazán hatékony megőrzéshez számos probléma kapcsolódik. Ezek egyik alapvető oka az, hogy a nemesítők és a génmegőrzéssel foglalkozók céljai és módszerei, de legfőként érdekei nem esnek egybe, bár mindannyian a genetikai variációk sokaságával dolgoznak. Amíg a génmegőrzéssel foglalkozó társadalmi és szakmai szervezetek és intézmények célja az, hogy a genetikai variációk minden lehetséges változatát felkutassák, addig a nemesítők a genetikai variációk sokaságából csak a nemesítés céljának leginkább megfelelő változatot keresik.

 

A tájfajták felhasználásának társadalmi-gazdasági jelentősége

 

Magyarország közel 4,7 millió ha olyan szántóterülettel rendelkezik, amelyen nagyrészt szántóföldi és kertészeti növénykultúrák termesztése folyik. Az agrobiodiverzitást 350 kultúrnövényfaj 4.000 elismert és termesztett változata jelenti. A 25 hazai génbankban 1.200 növényfaj közel 80.000 tétele, mint genetikai tartalék áll rendelkezésre, ugyanakkor a mezőgazdasági termelés során a hazai génkészletnek csupán 35%-át hasznosítjuk, miközben ez a gazdaságilag kiemelkedő fontosságú gabonanövényeknél jó, ha eléri a 20%-ot. Ezek a gyűjteményekben őrzött, nem kihasznált genetikai tartalékok mindenképpen pótolhatatlan nemzeti értéket képviselnek a nemesítés, oktatás és kutatás számára.

 

A régi tájfajták megőrzésének és felszaporításának végleges és megnyugtató megoldását jelentené, ha bekerülhetnének az ÉTT-ken folytatott extenzív, nagyrészt organikus gazdálkodásába. Amennyiben sikerül az ilyen területeken gazdálkodó embereket érdekeltté tenni a néprajzi és agrártörténeti hagyományokon alapuló, régi tájfajtákat felhasználó természetelvű gazdálkodásra, úgy lehetőség nyílik a kultúrfaj-diverzitás megőrzésére.


Ezen túlmenően, a tájfajták újra köztermesztésbe vétele számos gazdasági előnnyel is járhat a hazai mezőgazdaság számára. A genetikailag ellenállóbb tájfajták egyfelől alacsonyabb termesztési (pl. növényvédelmi) költséggel termeszthetők, hiszen pl. az alakor búza szántóföldön bizonyítottan gyomelfojtó képességgel rendelkezik, másfelől a csökkentett vegyszerfelhasználás következtében a belőlük készített termékek nem csupán ízvilágukban, hanem értékes beltartalmukkal hozzájárulnak a fogyasztók élelmiszerbiztonságának növeléséhez.

 

Külön gazdasági előny lehet a vállalkozások számára, hogy a KAP előírásokban az egyes tájfajtákra vonatkozóan nincsen meghatározott kvóták, így termesztésük biztos kitörési pont lehet, hiszen a jövedelmezőség várható alakulása alapján gazdaságilag is reális alternatívát jelentenek a jelenleg válsággal küszködő tömegtermelésre épülő, egyoldalú termelési szerkezet diverzifikálására, a mezőgazdaság jobb piaci alkalmazkodásának elősegítésére.