InfoBlog

Írások az üzleti és a tudományos világból
Tags >> Európai Unió

Elnéztem itt az elmúlt napok eseményeit, hallgatva a kidagadó erekkel érvelő, félművel EP képviselőket (tisztelet a nagyobb számú kivételnek!), s meg kellett állapítanom, hogy egy kis fejszámolással azért vannak még itt lehetőségek.

 

Kell-e nekünk olyan politikai és pénzügyi rendszerek szabályaihoz igazodni, amelyek akkor is adnak pénzt, ha nem kell? - Ami azért kell(ene), de nem ilyen áron...! Szerintük meg nagyon is szükségünk van rá. Csak éppen adjunk el mindent. Ahogy Romániában tették. Közben minősítgetnek minket. Lefele. Bárhogy is állunk, bármilyen kemény legyen is a reformok sora, a minősítés sosem a pozitív irányba történik. Bóvlik lettünk. De ki(k)nek a szemében? Akik az amerikai Kongresszus pénzügyi bizottsági vizsgálata előtt csupán annyit tudtak nyilatkozni, hogy "Ez kérem, csak egy vélemény. Nem kell komolyan venni és ránk hallgatni!"

 

Közben Portugáliát magasztalják a végrehajtott kezdeti pénzügyi reformok sikeressége miatt... no, azért azt se feledjük, hogy éppen a kormányfőjük jelentette be (2012.01.21.), hogy már csak hetek választják el Portugáliát a görög sorstól és egyelőre nem, hogy a kiutat, az előrét sem látják...

 

Az persze senkit sem zavar egy percig sem, hogy a korábban (mondjuk úgy 20 éve) felvett hiteleket már régen visszafizettük, csak valamiért mindig marad egy kicsi.. ami nagy. Egyre nagyobb és több. Ezt uzsorázóéknál nemes egyszerűséggel rodázásnak hívják, s hazánkban a Btk. is bünteti. Az EU és az IMF nem. Ők szeretik. Mert ebből élnek.

 

A strassbourgi Európai Parlamentben azért vannak jópáran, akik szimpatizálnak velünk e vészterhes időkben (pl. Írország, Litvánia, Lengyelorzág, Románia, Belgium stb.), mert józan ésszel felismerték, hogy ezek a törvényi részletkérdéseken való "szőrözések" már valójában nem is a magyar gazdaság állapotáról vagy a reformfolyamatok támogatásának pénzügyi kérdéseiről szólnak, hanem a névtelenségbe burkolózó (de azért jól ismert politikai irányvonalat képviselő) szerzők külső támogatáskeresésének szomorú színdarabjáról. Nem csak nemzeti szinten. Globális szinten, ahol már jól látszanak az egyre dagadó Európai Unió mélyen tátongó sebei. Ráadásul a külföldi sajtóvisszhangok alapján (így pl. Al-Jazeera) további olyan államok is kifejezték szimpátiájukat, amelyeknek nem éppen a legjobb pajtásuk sem Amerika, sem az IMF. Viszont pénzük van, olajuk van. Rengeteg. Termőföldjük annál kevesebb.

 

És ekkor érkeztünk el oda, hogy gondolkodjunk egy kicsit másképp és vegyük a puszta gazdasági érdekeket! (Nem mintha az EU vagy bárki, aki éppen a torkunkat akarná elvágni, nem ezt tenné...!)

 

Élelmiszer- és ivóvízválság van sok helyen, ahol még nincs, ott majd 1-2 évtizeden belül lesz. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulási formája nem csak az éhező Afrika, India vagy Bangladesh, hanem a fejlett európai államok "ipari" élelmiszerei. Soha annyi állományjavítót, térfogatnövelőt, ízfokozót, mesterséges aromát, mesterséges szinezőanyagot, stabilizátort és ki tudja még mit nem adtak el, mint napjainkban. S a fogyasztó veszi is, mint a cukrot! Mert egyfelől nincs helyette más, másfelől pedig jó, ha cukrot venne, de már abból is csak az izomerjét (izo-cukor vagy izo-glükóz) kapja.

 

(Csak érdekességképpen, hogy egyes eper ízű tejtermékek lehet, hogy nem is láttak soha zamatos epret/szamócát, mert létezik egy ausztráliai fafajta, amelynek kérgéből eperízű kivonatot tudnak nagy mennyiségben iparilag előállítani! De ne borzasszunk el senkit ilyen durva példával, a szőrös disznóparéj magja véletlenül nagyon hasonlít a mákra, s 30%-ig keverve a fogyasztó észre sem veszi a különbséget... - már, ha nem tanult valaha növénytant és nem tudja kiszúrni a zacskóban.)

 

A válság fenyegető közeledtét felismerve néhány élelmesebb (és tehetősebb) fejlett állam egyre intenzívebben vásárol a harmadik világban, főként Afrikában termőföldeket, hogy állampolgáraikat még jókor bebiztosítsa, ha eljő a baj. Ha másra nem is, de azért oda kellene figyelni, vajon mi célból vesz pl. Japán, Szaud-Arábia, Kuwait vagy éppen Oman egyre nagyobb termőföldeket Afrika szívében? Nem tudják hova költeni a pénzüket? Lehet. De azért lássunk a dolgok mögé egy kicsit...!

 

Évtizedekig tanították nekünk, hogy Magyarország agrár ország. Kiváló adottságokkal. Ez így is van. A világ élvonalába tartozunk a megművelhető földterület arányával (66,2%), s az átlagos termőföld potenciálunk - a nagy arányú és egyre erősödő ütemű földkivonások (itt: telekkisajátítások, autópályák, lakóházak, zöldmezős ipari beruházások stb.) ellenére is - még ma is igen jelentős. Majd az '50-es évek végétől, a nagy iparosítással egy időben már szemlesütve csak "agráripari" ország lettünk, hogy felzárkózzunk a fejlett Nyugat mögé, végül napjainkra a 3,5%-os GDP-ből való részesedéssel már "iparivá" fejlődtünk.

 

De van saját iparunk? Van... valahol biztosan... Ezt felismerve, a Kormány is kezdi deklarálni (lásd. Darányi terv), hogy kéne valamit kezdeni magunkkal, a földjeinkkel, meg a munkanélküli, korábban a mezőgazdaságból megélő vidéki népességgel. (Hangsúlyoznám, aki korábban ebből élt! Nem pedig a lázálomban született 300.000 újdonsül biogazdálkodó projekt alanyaival, akik tehenet sem láttak még életünkben 2 m-nél közelebbről!)

 

NEM kell eladnunk senkinek semmi, földet pláne nem! De az abból megtermelt terméket igen. És pont itt lenne az a gazdasági potenciál, amit nem igen keresünk még ma komolyan. Mert nekünk Európához kell tartoznunk! "Európaiak vagyunk." - Nem mellesleg Európa és nemzetei még a történelem homályában sem voltak, amikor az első kalandozó törzsi csapatok már át-átlépték a Kárpátok hágóit... és mi már aktív kereskedelmet folytattunk mind az akkori kor népeivel. Akkor ők voltak azok, akik "számítottak". Ők meg számítottak ránk!

 

De a korokkal a népek, nemzetek is változtak és most "idegen testként" próbálnak minket kezelni Európában. Kettős mércével mérnek, ahogy azt sokszor bemutatták már. De miért? - Csak nem azért, mert mi a csonka egyharmadon is többször lábra tudtunk állni? - Ahogyan a parlamenti pour parler-ban egy skót képviselő fogalmazott: "nem kellene a magyarokat bántani, mert őket egyszerűen nem lehet legyőzni! Ezt a történelem is bebizonyította már."

 

Vagy azért, mert sem nyelvünkben, sem kultúránk gyökereiben nem tartozuk szorosan a minket körbevevő államokhoz - sokszor azért elmondhatjuk, hogy "hála a Jóistennek!" -, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy az erőszakosan elvett saját írásrendszerünkkel megfejthetőek a sumér ékírások vagy egyes kínai írásjelek szoros hasonlóságot mutatnak a rovásírás karaktereivel (vö.: Varga Csaba írásai!).

 

Az okok keresése itt és most teljesen felelsleges!. Adva van egy helyzet, ehhez kell(ene) alkalmazkodnunk és alakítanunk a politikánkat!

 

A radikális Jobbik "szakadjunk el Európától!" - törekvése megfelelő háttértámogatás nélkül teljesen értelmetlen felvetés. Ugyanakkor, ha felismerjük az előbbiekben már említett folyamatok jelenlétét, akkor ebből előnyt tudnánk kovácsolni. Hiszen a KÉPLET EGYSZERŰ: vannak problémák, még ha erről nem is veszünk még tudomást. Mondjuk világméretűek. És ha nemzetek mozognak a bajok orvoslására (lásd. földvásárlás), akkor arra oda kéne figyelni!

 

És mi pont olyan adottságokkal rendelkezünk, ami enyhíthet ezen sok nemzet számára. Nem kell eladni semmit (vegyük Izrael példáját, ott senki nem vehet földet, mert a föld = Isten jelenléte, csupán 99 évre bérelheti), csak munkát, munkahelyet és ismételten magas színvonalú képzéseket teremteni (a megbukott bolognai folyamat helyén), majd, amikor anyagi kérdésekről, készenléti hitelmegállapodásokról megyünk tárgyalni, akkor előtte kész tervekkel felfegyverkezve a térképet 180 fokkal megfordítani. Szerintem ez azért nem annyira bonyolult feladat...


„... semmi sem borzalmasabb az egész emberi tudásban, mint egy rossz terv hatékony kidolgozása!” (Mike Pedler)

 

Az információs technológiában (IT) bekövetkezett forradalmi változások egyfajta széles tárházát lehetne felhasználni a vidéki térségek újraélesztéséhez, valamint az emberek azon törekvéseihez, hogy jobb életminőséget és sokkal harmonikusabb kapcsolatot alakítsanak ki a városi központok és a vidéki térségek között. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a város-vidék megváltozott kapcsolatát, rövid történeti áttekintésen keresztül fel kell vázolni, melyek ennek az átalakulásnak főbb folyamatai, jellemzői, valamint meghatározó elemei.

 


Az ipari forradalomtól az iparszerű mezőgazdaságig

 

Az ipari forradalom kezdetén még az európai lakosság közel 80 százaléka vidéken, eléggé izoláltan, kis közösségekben élt, alacsony volt a mobilitásuk, az akkor létező városok is – néhánytól eltekintve – eléggé kicsik voltak. Az akkori lakosoknak a mezőgazdálkodás, az erdészet, valamint a halászat jelentette a jólét forrását a legtöbb vidéki térségben. A földtulajdonlás egyet jelentett a hatalommal és a jóléttel, így a vidék egyben a politikai hatalom birtokosa is volt.

 

A „föld” szó évszázadok óta magában hordozza a reményt és a jövőben való bizakodást, s maga a termőföld is az emberi generációk egyik legfőbb értéke volt hosszú időn keresztül. Az ipari forradalom hatására (gőzgépek, robbanó motorok, modern mezőgazdasági gépek, közlekedési technológiák nagy iütemű terjedése) többek között megváltozott a föld valós és szimbolikus értéke, egyidejűleg a társadalmat is gyökeres átalakulásra késztette.

 

A termeléshez szükséges alapanyagok és a közlekedési-szállítási infrastruktúrák helye sokkal fontosabbá vált a gazdasági fejlődés számára, mint a föld termőképessége. Az új technológiák bevezetése a centralizációt követelte meg, valamint a vidéki lakosság városokba történő beáramlását, hogy ki tudják elégíteni a fejlődő városok munkaerőigényét. A városok gazdasági erejének erőteljes növekedésével és a vidéki lakosság városokba áramlásával a politikai hatalom súlypontja is egyre inkább a városokba helyeződött át. Ennek eredményeképpen a városi lakosság egyre növekvő mértékben befolyásolta, majd irányította a strukturális, gazdasági, szociális és kulturális politikákat, amelyek a vidéket egy relatív kedvezőtlenebb helyzetbe hozták. Ezzel megkezdődött a vidék máig tartó leértékelődésének folyamata, amelynek következtében a vidéki térségek csupán inputot, helyet és piacot adnak a termeléshez.

 

 

20. század – az intenzív gazdálkodás irányvonala

 

A 20. század második felében lezajlott radikális mezőgazdasági változások, az intenzív gazdálkodást szolgáló agrárfejlesztések azt eredményezték, hogy mind a magyar, mind az európai mezőgazdaságban egyoldalúvá vált az innováció értelmezése, amely sokak számára csak az iparszerű fejlesztést jelentette. Ennek következtében egyre gyorsabb ütemben váltották fel a biológiai (természeti) erőforrásokat az ipari (mesterséges) erőforrások. Ennek a nagyarányú erőforrás lecserélésének következtében a mezőgazdaság műszaki színvonala és teljesítménye látványosan emelkedett. Különösen a jól gépesíthető és az ipari inputokat jól hasznosító ágazatok hozamai növekedtek jelentősen.

 

Csakhogy az idővel dráguló ipari inputok felhasználásával előállított fizikai hozamok növekedésével nem növekedett arányosan a mezőgazdaságban előállított hozzáadott érték. Ennek a folyamatnak az lett a következménye, hogy a többlettermelés haszonélvezői nem a mezőgazdaság vagy a vidéki térségek lakosai voltak, hanem a nagy értékű ipari eszközöket és inputokat biztosító és a termelési tevékenységeket ellátó iparágak.

 

Ha figyelembe vesszük a kedvezőtlen árarányokat (vö. az egyre szélesebbre nyíló agrárolló) is, akkor ez a „fejlődési folyamat” a mezőgazdaságból történő „jövedelemki­áram­lás­ként” is értelmezhető, holott konkrét értelemben ezt a jövedelmet elő sem állították, miközben a természeti erőforrások és a vidéki térségek is jelentősen leértékelődtek, sőt károsodtak is. Ezzel a mezőgazdaság az ipar alárendeltjeként annak kiszolgálójává degradálódott.

 

 

A vidéki térségek leértékelődése

 

A vidéki térségek leértékelődésének alapproblémája éppen az iparszerű mezőgazdálkodás logikájából ered, ugyanis a nagyüzemi gazdálkodás lényege, hogy a mezőgazdasági funkciók középpontjába nem a vidéket és annak szélesebb értelemben vett tájfunkcióit helyezi, hanem az ipari tőkebefektetést. Ez a filozófia a vidéki térség, a táj, illetve ennek természeti és emberi erőforráskészletének értékelése és ésszerű hasznosítása helyett a termelési folyamatokra helyezi a hangsúlyt, előnyben részesítve azokat a hagyományos mezőgazdasági funkciókat és termékeket, amelyek jól megfelelnek az ipari inputoknak. Ennek következtében a mezőgazdaság műszaki színvonala és teljesítménye bár rohamosan emelkedik, a gazdálkodás környezetét adó vidéki térség elveszti az integrált és multifunkcionális szerepét, amely az általa megtermelt termékek hozzáadott értékének csökkenését eredményezi.

 

A rendszer filozófiájából következően az egyre fokozódó inputlecserélés következtében a hazai termelési szerkezet annyira megváltozott, beszűkült, hogy a természeti erőforrások felhasználásával előállított mezőgazdasági termékeknél egyre kevesebb lett a hozzáadott érték. Ezen termékek piacra jutásához, illetve piaci értékesítéséhez növekvő mértékű kormányzati támogatásokra van szükség, amelyek gyakorlatilag elveszítik eredeti, a vidéki térségek fejlesztésére irányuló céljaikat, kvázi az állampolgárok által befizettet adók „exportálását” jelentik.

 

A mezőgazdaság nem fenntartható irányba történő átalakítását három jól elkülöníthető szakaszra lehet bontani:

 


1.) A mezőgazdaság gépesítése.

 Ez a fejlődési fázis nagymértékben elősegítette a mezőgazdaság modernizálását, növelte a termelékenységet és az összes kibocsátást, de ugyanakkor alapvetően felbomlasztotta az előzőleg kialakított egyensúlyi helyzeteket a mezőgazdaságban. 

Az igazi nyertesei ennek a folyamatnak az inputszállító, a termékfeldolgozó és elosztó vállalkozások voltak. A gazdálkodás egyre inkább a külső inputoktól vált függővé, amelyeket nagy ellátó (gyártó) cégek tartottak kézben. A mezőgazdasági feldolgozás a vidéki térségekből a nagy városi központokba került át, amely folyamattal párhuzamosan megindult a hozzáadott érték egyre erőteljesebb elszívása a vidéki térségekből.

Az igazi nyertesei ennek a folyamatnak az inputszállító, a termékfeldolgozó és elosztó vállalkozások voltak. A gazdálkodás egyre inkább a külső inputoktól vált függővé, amelyeket nagy ellátó (gyártó) cégek tartottak kézben. A mezőgazdasági feldolgozás a vidéki térségekből a nagy városi központokba került át, amely folyamattal párhuzamosan megindult a hozzáadott érték egyre erőteljesebb elszívása a vidéki térségekből.

 

2.) A mezőgazdaság üzleti (vállalkozási) tevékenységgé válása.

Ennek keretében az a tendencia került előtérbe, hogy a gazdálkodás csak egy szakasza (része) az „agribiznisznek” és maga is ugyanolyan „üzleti vállalkozás”, mint amilyenek a többi szektor vállalkozásai. Vagyis elveszítette azt a jellegét, hogy a megélhetés biztosításának egy speciális életforma keretében való elérése legyen.

 

3) A mezőgazdaság iparszerűvé válása.

 Ebben a fázisban a fejlődés hajtóereje teljesen kikerült a mezőgazdaságból és a gazdálkodás úgy működik, mint egy egyszerű input-output átalakítás vagy egy „szerelőszalag”, amelyben a tényleges termelés teljesen az agribiznisz más szakaszaitól függ, átalakítva az általuk szolgáltatott ipari inputokat (gépek, műtrágya, vegyszerek stb.). Az ellenőrzés a másik oldalon átkerült a feldolgozókhoz, illetve a nagy elosztó láncolatokhoz. A valódi döntési hatáskör tehát átkerült a termelésen kívüli szakaszokhoz. Ezt a folyamatot a kormányzati agrárpolitikák támogatták.

 

 

Az Európai Unió (EU) Közös Agrárpolitikája (CAP) a kidolgozás pillanatától kezdve ezt a folyamatot támogatta a magas irányárakkal és az intervenciós árakkal, illetve a világpiaci árhatások kizárásával (küszöbár, lefölözés). Tehát már itt megállapíthatjuk, hogy az Unió Közös Agrárpolitikája olyan irányú fejlődést indított el, ami nem fenntartható és a vidéki térségek leépüléséhez vezetett.

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak eredményeképpen kettős negatív hatással lehet számolni. Egyik, hogy a vidéki térségek természeti és humán erőforrásait egyre intenzívebben és egyre nagyobb mértékben cserélik le ipari inputokkal és a hagyományos közgazdaságtani felfogás szerint működő piacgazdaságban létrejön az ún. „piaci csőd” jelensége. A piaci csőd mezőgazdasági megnyilvánulási formája, hogy a társadalomban a gazdasági tevékenységek útján létrehozott javak és szolgáltatások válnak meghatározóvá, miközben más erőforrások és javak leértékelődnek, holott az emberek számára azok is nélkülözhetetlenek. A gazdasági javak és szolgáltatások növelésében megtestesülő egyoldalú gazdasági növekedés a természeti erőforrások társadalmilag nem optimális felhasználásához, sőt rombolásához, valójában a jólét csökkenéséhez vezet.

 

A másik negatív hatás, hogy a vidéki térségek – saját természeti erőforrásainak ipari eredetű, mesterséges inputokkal történő lecserélésével – az ipar „felvásárlójává” süllyedtek le, amelynek egyenes következményeképpen a mezőgazdaság az egyre „iparibb” termékek jövedelmező beruházási lehetőségévé vált. Az ipari termékek növekvő mértékű térhódítása egyben a vidéki erőforrások további lecserélését, a hozzáadott érték további csökkenését és ezzel a vidék népességeltartó képességének csökkenését okozza.

 

A jólétcsökkenés arra a társadalmi jelenségre vezethető vissza, hogy a modern gazdaságok az „ipari javakat” értékesebbnek tartják a mezőgazdasági javaknál. Ezzel a leértékelődéssel a mezőgazdaság gyengébb alkupozícióba kerül, s a társadalom pedig nem hajlandó elismerni az élelmiszerek árában a mezőgazdaság által használt természeti erőforrások költségét.

 

A mezőgazdaság meggyengülő alkupozíciója élénkítően hat az ipari tőkebefektetésekre, amelyeknek haszonélvezői a városok. Ennek az állandó körfolyamatnak eredményeképpen megindul a városokban előállított gépek, vegyszerek stb. vidéki térségekben történő elhelyezése, amely folyamatot az adófizetők által megfizetett költségvetési támogatások is bátorítanak, s ezzel megvalósul a profit újratermelődésének össztársadalmi szintű támogatása.

 

 

Innováció a vidékfejlesztésben

 

Magának az innováció szónak a jelentése: újdonság, új eszköz, technika vagy technológia használata, bevezetése. Ha a modern, iparszerű vagy iparosított mezőgazdaságot vesszük kiindulópontnak, akkor az innovációt az elmúlt évtizedekben úgy értelmezték, mint az egyre modernebb, nagyobb teljesítményű, az emberi munkát fokozatosan kiváltó fejlesztéseket, gépek, vegyszerek és más ipari inputok alkalmazását vagy a tudomány egyre újabb vívmányainak gyakorlati termelésbe történő átültetését.

 

Immár évek óta előtérbe került a fenntartható mezőgazdaság koncepciója. Ha ennek szemszögéből közelítjük meg a szó értelmét, akkor az INNOVÁCIÓ a rohamosan fogyó természeti környezet és a vidéki térségek érdekében a jelenlegi, sokak által „modernnek” tartott mezőgazdasági technológiák és termelési szerkezet radikális megváltoztatását és új alternatív technológiák bevezetését jelenti.

 

Ez a változtatás lehetővé teszi a termelés és a piac jobb egyensúlyának megteremtését és jelentős erőforrás megtakarítással is járhat. Ennek eredményeképpen megszüntethetők, vagy legalábbis mérsékelhetők lehetnek a túltermelési hullámok, mód nyílhat a mezőgazdaságban feleslegesen lekötött erőforrások mennyiségének csökkentésére, valamint mindezek következtében kisebb lehet a mezőgazdaság környezetterhelése is.

 

A természet- és környezetbarát technológiák irányába történő elmozdulást a sokszor hibás, a korszerű eszközök alkalmazását egyoldalúan támadó állásfoglalások miatt sokan negatív irányú változásnak, „visszafejlődésnek” érzik. Az említett hibás megközelítések negatív színben tüntetheti fel a fenntartható mezőgazdaság koncepcióját és az erre irányuló törekvéseket is. A fenntartható mezőgazdasági fejlesztés helyes felfogása szerint azonban éppen ellenkezőleg a jelenlegieknél korszerűbb, „modernebb”, magasabb szintű rendszer kialakítására irányul.

 

A fenntartható vidékfejlesztésnek és ezen belül az agrár-innovációnak az a lényege, hogy elősegítse a vidéki térség saját erőforráskészletének lehető legjobb kihasználását, de amely ugyanakkor a megújítható és nem megújítható természeti erőforrások ésszerű mértékű felhasználását szolgálja. A korszerűség, a fejlettség és a fenntarthatóság közötti látszólagos ellentmondás feloldását az innovációnak mezőgazdasági környezetben szükséges új típusú értelmezése adja. Eszerint olyan új mezőgazdasági újításokra van szükség, amelyek keretében a már meglévő és működő mezőgazdasági rendszer(eke)t szét kell bontanunk (dezintegrálnunk kell), fel kell tárnunk a rendszer rendelkezésre álló erőforráskészletét, a rendszer alkotóelemeinek kapcsolatrendszerét és újra kell fogalmaznunk az egyes elemek rendszerben betöltött funkcióit. Az újraértelmezett kapcsolatrendszerbe integrálni kell a modern információs társadalom által megalkotott technikai, technológiai újításokat, ezáltal sokkal összetettebb, de magasabb szinten működő, valójában tehát az „iparszerű” mezőgazdaságnál korszerűbb, modernebb mezőgazdasági rendszert kapunk.

 

A centralizáció és urbanizáció miatt a vidéki térségeknek egyre inkább az „olcsó munkaerő bázis” szerepet kellett felvenniük. Megjelentek az „alvó települések” és kialakult egy ingázó réteg, miközben az utazásra fordított idő erősen lecsökkentette a naponta utazó emberek pihenésre, rekreációra fordított idejét.

 

Ugyanannak a folyamatnak eredményeképpen egyre nagyobb teher nehezedett a közlekedési hálózatokra, valamint egyre nagyobbá vált a környezetterhelés mértéke is.

 

A fiatalok városokba vándorlása azóta folyamatos, amióta a városok és a központi települések jobb munkalehetőségeket kínálnak, megkönnyítik a tanulást számukra. Az „élő” vidék – amelyből nem csupán a mezőgazdaság meríti erőforrásait – jelenti egy társadalom gazdasági, kulturális és szociális bázisát. Ezzel ellentétben az „elöregedő” vagy „elhagyott” vidék a társadalom számára perifériára szorul, jelentésében üressé válik. Amint azt Edgard Faune, volt francia miniszterelnök fogalmazott: „Amikor a vidék megszűnik lélegezni, a város is fulladozni fog.”

 

 

Információ-technológia a vidékfejlesztésben

 

Napjainkban is Európa lakosságának közel a fele él városokon és a nagyobb településeken kívül, ugyanakkor ezen emberek életminősége és foglalkoztatási lehetősége nagymértékben veszélybe került. A vidéki térségekben mind a fiatal lakosság számarányában, mind az oktatásban, az egészségügyi és kereskedelmi szolgáltatások színvonalában egyre fokozódó hanyatlás tapasztalható, miközben a vidéki népesség egyre nagyobb tömegben áramlik be a biztos(abb), jobb megélhetést biztosító városokba.

 

Ha meg akarjuk fordítani ezt az elvándorlási folyamatot, a mezőgazdaságban az árutermelést, a termelékenység növekedésének elősegítését össze kell kapcsolni a munkahelyteremtéssel – hiszen csupán ezen tényezők kölcsönös meglétének biztosításával lehet megmenteni a vidéki térségeket.

 

Ezekben a vidéki térségekben a foglalkoztatáspolitika olyan társadalmi és aktív kormányzati segítséggel valósítható meg, mint például a falusi turizmus fejlesztése, a tradicionális kézműves mesterségek újjáélesztése, valamint a helyi kisvállalkozások támogatása.

 

A nem mezőgazdasági tevékenységek sok esetben túlértékelik a mezőgazdaság a vidéki térségek gazdaságában betöltött szerepét, s ez a szereptévesztés különösen azokban az esetekben szembeötlő, amikor a legfejlettebb vidéki régiókban regionális központokat hoznak létre, amelyek segítségével aztán hozzájuthatnak a különböző támogatásokhoz. Ugyanakkor a legelmaradottabb területek gazdaságilag, társadalmilag is még mindig igen erősen – sok esetben szinte kizárólag – függenek a mezőgazdaságtól, az erdőgazdálkodástól és a halászattól, valamint az ezen ágatokhoz szorosan kapcsolódó mezőgazdasági tevékenységektől.

 

Ezen elmaradott régiókban a mindennapi élet sokkal nehezebb, hiszen olyan alapvető szolgáltatásoktól függenek, mint például a posta és a banki szolgáltatások, az iskolák, az egészségügyi szolgáltatások, a közlekedési infrastruktúrák stb., amelyek hiányának következtében e térségek igen hamar elnéptelenednek, ezzel megkövetelve a szolgáltatói szektor újabb racionalizálását. Mindezek következtében az elmaradottabb vidéki térségek már nem csupán a természettől fogva meglévő földrajzi hátrányoktól szenvednek, hanem azoktól a kormányzati és gazdasági politikáktól, amelyek előnyben részesítik a centralizációt és az urbanizációt.

 

Az ilyen hátrányos térségekben élő fiatalok egyre nehezebben találnak megfelelő megélhetést nyújtó munkát, ezért elhagyják szülőföldjüket, s a kiürült településeken már csak az idősebb emberek maradnak, aminek következtében nem csupán a vidéki lakosság korösszetétele tolódik el negatív irányba, hanem mind a szociális, mind a kulturális élet a minimumra redukálódik, a közösségi élet színtere a kocsmákra, éttermekre és kávézókra korlátozódik. Ezzel a degenerációval az adminisztratív szolgáltatások is központosítottabbá válnak.

 

Az elmaradott régiók nem kellő hatékonyságú támogatása komolyan veszélyezteti e területek fennmaradását, s ha ezt az elégtelen támogatást még a politikai döntéshozatal kedvezőtlen hatásai is erősítik (pl. kis forgalmú helyi vasutak felszámolása költségracionalizálás címén), akkor a minimálisra lecsökken ezen területek felzárkózásának esélyei. Az információs politikák elsősorban annak a városi lakosságnak igényeit szolgálják ki, amely sokkal nagyobb vásárlóerővel és politikai befolyással bír, mint a vidéki népesség, s mindezek mellett igen csekély azon kezdeményezések száma is, amelyek a vidék-vidék párbeszéd előmozdítását célozták meg.

 

Mindezen tényező együttes jelenléte a vidéki térségekben erősen negatívan befolyásolja a vidéki közösségek öntudatát és önbizalmát a városok és az ipari központok lakosságához képest. Az „agyelszívás” folyamatát az a tény idézte elő, hogy bizonyos magasabb (szak)képzettséget igénylő munkák csak a legnagyobb városi és ipari központokban végezhetők, ami szintén hozzájárult a vidéki térségek fokozatos leértékelődéséhez.

 

Az elmúlt évtizedben, a telekommunikációs iparágban bekövetkezett robbanásszerű fejlesztések és a felgyorsuló technológiai innovációk új kihívást jelentenek a társadalmak számára, illetve hatással vannak e társadalmak további fejlődési irányaira, hiszen a dinamikus fejlesztések gyökeresen megváltoztatják a vidék-város kapcsolatát. Ezek a modern technológiák már nemhogy nem függenek a centralizációtól, hanem éppen ellenkezőleg, előnyben részesítik a decentralizációt.

 

A technológiai innovációk egyre erősebb társadalmi jelenléte már nem csupán a vidék és a város közötti viszonyt változtathatják meg, hanem az emberek gondolkodásmódját, világszemléletét, valamint az egyének információ feldolgozó képességét is, amely az egyre rövidebb idő alatt egyre több információ felfogását és értelmezését jelenti. Ez a felgyorsult gondolkodásmód egyben egy gyökeresen megváltozott tanulási mechanizmust is feltételez.

 

 

Alkalmazkodás az új technológiákhoz. Tanulási folyamat az információs társadalomban

 

Az Európai Unió tagállamaiban megközelítőleg 81 millióra tehető azon 25 év alatti fiatalok száma, akik különböző oktatási intézményekben tanulnak. Ők a „jövő munkavállalói”, az a generációt, amelynek munkavégzése magas szakmai felkészültséget és nagy alkalmazkodóképességet követel meg a mindennapos kihívásokkal szemben, hiszen a „Net-generáció” már a mobiltelefonok, a számítógépek és az internet világában kezdi meg a társadalmi életet.

 

Ezt figyelembe véve, napjaink oktatási rendszereinek „fel kell készíteniük” ezeket a fiatalokat erre a világra, amelyben mindennapossá válik a hardverrel és szoftverekkel való találkozás, illetve egyre újabb és újabb technológiákat kell rövid időn belül elsajátítani. Ugyanakkor az oktatásban a technikai eszközök demonstrációja önmagában nem elegendő, ugyanis meg kell tanulni a technológia segítségével való tanulást, használni a rendelkezésre álló információkat, illetve kommunikálni a számítógépes világban. Ezen túlmenően javítani kell az oktatói továbbképzési és támogatási rendszer egészét, amely azt jelenti, hogy stratégiailag újra kell gondolni azt, vajon képesek leszünk-e mi magunk is megfelelni az információs társadalom mindennapos kihívásainak?

 

Magában a tanulási folyamatban az egyén, egy szervezet – végső soron maga a társadalom – „tanulása” abból az egyszerű és a biológiából vett axiómából vezethető le, hogy egy biológiai szervezet túlélése csak akkor biztosított, ha saját tanulási gyakorisága (L) legalább egyenlő vagy több mint amennyi a szervezet életében végbemenő változások gyakorisága (V), (azaz L ≥ V = túlélés).

 

„Az egyik vas a másiktól kapja élét, a mások társasága tisztítja az embert” (Példabeszédek könyve, 27.17) jól kifejezi a cselekvés-tanulás (learning how to learn with technology vagy learning by doing) egyik szempontját. A tanulás a legjobb útja annak, hogy valaki elkezdje megoldani saját valós nehézségű problémáit, illetve, hogy segítsen másnak megoldani az ő problémáját. Ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy a „cselekvés általi tanulás” szociális erejének („hiszem, hogy van”) van egy finom megkülönböztethetősége: ez több mint kölcsönös növekedés vagy tanítás, ennek segítségével minden partner tudással vagy képességgel segít megoldani a másik partner látható hiányosságait, elősegítve ezzel azt, hogy teljesüljenek egy szervezetben vagy a társadalmon belül az egyéni kollektív küldetések.

 

A problémák megválaszolása és megoldása ezért nagymértékben azokon a személyeken múlik, akik képesek a magának az alapproblémának minél tökéletesebb beazonosítására, illetve a leghatásosabb megoldás megtalálására. Ezen ismeretek birtokában már világosan látszik, hogy a technikai-technológia innovációk nem csupán az elsajátítandó ismeretekre vannak hatással, hanem magát a tanuló egyént, illetve az egyének alkotta szervezeteket és társadalmakat is gyökeresen megváltoztatják.

 

Ennek az összefüggésnek ismeretében az Európai Tanács 1999-ben Kölnben tartott értekezletén deklarálta azt a célkitűzést, amely szerint Európának vezető szerepet kell betöltenie az információs társadalomban, s ennek elérése érdekében minden iskolában a lehető leghamarabb meg kell teremteni az internethez való hozzáférést. A Tanács által meghirdetett célkitűzésnek oka az lehet, hogy napjainkban az egyes tagállamok iskoláinak nagyobb hányada még nem rendelkezik internet kapcsolattal. Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy ha nem történik radikális változás az iskolai informatikai képzésben, az európai fiatalok következő generációja számítástechnikai tudásban elmaradhat távol-keleti társaik tudásától.

 

Összhangban az Unió „Európai Foglalkoztatási Stratégiá”-jának céljaival – amely az iskolai képzés utáni munkába állás időszakára összpontosít –, minden tagállamnak ki kell dolgoznia olyan képzési formákat és követelményrendszert, amelyek felkészítik a fiatalokat az új kommunikációs és információs technológiák használatára, illetve mindezekkel párhuzamosan olyan programokat is ki kell dolgozniuk, amelyek lehetővé teszik az iskolák számára azt, hogy már kisiskolás korban elkezdjék megismertetni a fiatalokkal ezen új technológiákat.

 

Ennek a problémának feloldására az „Európai Irányvonalak 2000” c. dokumentumban megfogalmazott célkitűzések szerint: minden hallgatónak lehetővé kell tenni az internethez való kapcsolódást legkésőbb 2002-ig. Továbbá, az e-mail címek, a multimédiás számítógépek megléte, valamint a helyi hálózatok kiépítése szerves része az infrastruktúra kialakításának, ha Európa fiataljainak nagy részét bevonják ebbe a folyamatba, amely lehetővé teszi, hogy az Európai Unió világvezető helyre kerüljön az informatikában.

 

Sok jövőkutató azt állítja, hogy számos ipari és városi (társadalmi) probléma csak a vidéki térségek bevonásával orvosolható. Mindez annak az optimizmusnak az előszele, hogy egyre több ember kezdi azt hinni: a vidéki közösségekben megszerveződő élet egy új alternatívát kínál a városi lét mellett – amely nem feltétlenül gazdasági szempontból hoz újat, hanem abból, hogy az egyéni igény és szükséglet biztosítani és fejleszteni tudja a vidék szociális és kulturális életét. A hangsúly egyre inkább a szabadság értelmesebb és egészségesebb eltöltésére, a természet és környezet védelmére helyeződik át, valamint annak a társadalmi igénynek a fokozatos felerősödésére, hogy a már meglévő ipari létesítmények, kereskedelmi központok és városi épületek terjeszkedését mihamarabb korlátozni kell.

 

Ezzel a vidék hirtelen több lett, mint a mezőgazdasági termelés színtere és az olcsó munkaerő tartalékbázisa. Az emberek egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egészséges környezetnek és az élet emberi dimenzióira.

 

Az új információs technológiák a munkahelyek decentralizálásának új útját és ezzel párhuzamosan a vidék újjászületésének meglévő lehetőségét is jelentik. Tanulmányok sorát készítették el a Unió Bizottságának felkérésére, miként lehet a hátrányos térségek munkavállalóit bevonni a munkaerőpiacba. Ilyen tanulmányok készültek, pl. a Skandináv országokban, ahol nem csupán kísérleti jelleggel, hanem működő informatikai rendszereket építettek ki „teleházak” néven. Ugyanennek a folyamatnak eredményeképpen Finnországban a távmunkában résztvevők aránya eléri a foglalkoztatott lakosság közel 19%-át.

 

Az információs technológiák megjelenésével az ipari forradalom óta először szerte Európában a vidéki térségeknek is lehetőségük nyílik arra, hogy előnyöket élvezhessenek a technológiai forradalomból hasonlóan, mint a városok és az ipari központok. Ezt a lehetséges esélyegyenlőséget viszont csak aktív gazdaság- és foglalkoztatáspolitikával lehet elérni és fenntartani.

 

Az innovációk, illetve a korszerű információs technológiák szerepe szempontjából a hátrányos vidéki térségek fejlesztésénél három kiemelkedően fontos területet lehet kiemelni:

 

  1. a vidéki ifjúság képzése, az új technológiák megismertetése, általában az oktatás-képzés fejlesztése,
  2. a vidék saját foglalkoztatáspolitikájának erősítése, a már létező kis- és középméretű vállalkozások működésének elősegítése és támogatása minden szektorban (pl. farmgazdálkodás, faipari stb.), valamint
  3. új munkahelyek teremtése az informatikai szektorban.

 

A már meglévő és a tervezett munkahelyek nagyfokú decentralizálása mind a személyeknek, mind a családoknak közelebb hozhatja a munkavégzés helyét az otthonhoz, ami több szabadidőt enged a családok számára. A vidéki közösség számára ez a munkavégzés kisebb ráfordítást jelent (pl. utazásra fordított idő elmaradó haszna), csökkenti a tömegközlekedés zsúfoltságát, a környezetszennyezést, végső soron egy gazdaságilag erősebb, versenyképesebb vidék kialakításának lehetőségét nyújtja.

 

Ezzel a decentralizációval a vidék és a város közötti kapcsolat sokkal harmonikusabbá válik, illetve megállítható a városok „agyelszívása”. Jelentős változások következhetnek be az oktatás és a továbbképzés területén is, ami hozzájárul a szociális szolgáltatások kielégítő szintjének ismételt eléréséhez.